Baranyi Gellért abban az időben töltötte ifjúsága éveit, amikor a húsvét még aranykorát élte. Duplán érdemes végigolvasni gondolatait: egyrészt, mert jót mosolyoghatunk kamaszkori emlékein, másrészt pedig, mert záró szavai fontos üzenetet hordoznak.
– Minden évben Baranyi mamánál indítottuk a húsvét hétfőt. Mama maga sütötte a kalácsot, amiből aztán mennyei szendvicsek készültek. Természetesen a szépen megterített asztal roskadozott a süteményektől is, minden unoka kedvence ott sorakozott a tányérokon. Mi, fiúk is megadtuk a módját az ünnepnek, szépen kiöltöztünk, vasalt ing, kifényesített cipő, minden, ami kell, így csöngettünk be a lányokhoz. Nálunk az volt a szokás, hogy délelőtt a családunk hölgytagjait, délután pedig a barátokat, ismerősöket locsoltuk meg. Az egész rokonságot körbejártuk, időst, fiatalt, mindenkit megtiszteltünk azzal, hogy meglocsoltuk illatos kölnivízzel. Bár, ha jobban visszagondolok, talán jobban illett rá a szagos kölni kifejezés. Családon belül sokszor kaptunk a tojás mellé zsebpénzt, rokona válogatta, mennyit. De nem is ez számított, hanem a gesztus. Volt olyan idős rokon, aki csak egy kis aprópénzt, 1-2 gömb fagyira valót adott, de mi ennek is ugyanúgy örültünk. Az egész délelőttünk eltelt, mire körbejártuk a rokonságot. Délutánra pedig maradtak az osztálytársnők, illetve a kiszemelt, csinos lányok. Ez már a lazább része volt a napnak, itt már kevésbé volt fontos, hogy áll rajtunk a zakó…Ahogy teltek az évek, a húsvét egyre kötetlenebb lett. A 90-es években már anyukánk parfümjét vettük le a polcról, és bevállaltunk egy-egy pikánsabb locsolóverset is. Olyan év is volt, mikor a szódás fiával összefogva a platós kocsiról lőttük a lányokat. Mi biztosan élveztük, hogy tiszta szóda lett a ruhájuk. Hogy ők mennyire örültek, azt nem tudom. Sikítva rohantak előlünk. Ha visszatekintek az elmúlt évtizedekre, azt mondhatom, mindig vártam ezt az ünnepet. Számomra sosem volt kényszer a locsolkodás, sőt, örültem, hisz azokkal lehettem, akiket szeretek. Ha ez számít, én nagyon, de nagyon sajnálom, hogy a húsvéti szokások egyre inkább kivesznek. Kicsit haragszom azokra a lányokra, akik bezárkóznak ilyenkor, és nem engedik meg, hogy a fiúk meglátogassák őket. Ez egy igazán szép hagyomány, amit érdemes megőrizni. Nem mellesleg egy alkalom arra, hogy az emberek egy asztalhoz üljenek, és beszélgessenek. Hogy ne a képernyőt bámulják, vagy a lájkokat küldjék, hanem igazi emberi kontaktus jöjjön létre közöttük. Talán ez hiányzik a leginkább a régi idők húsvétjaiból.
