Legalábbis a mozivásznon. Az Orosházán élő kaszkadőr lett már tűz áldozata, végzett vele robbanás, és meg sem tudja számolni, hányszor, hányféleképpen szúrták, döfték, lőtték már le egy-egy jelenet kedvéért. Ilyen a kaszkadőrök élete, és Andrási Zoltán épp ezt szereti benne. Azt mondja, nem kapott még olyan feladatot, melynek teljesítése közben félelmet érzett volna, viszont az a bizonyos „kellemes adrenalinszint-emelkedés” abszolút része a mindennapjainak. Vele beszélgetünk most szakmája szépségéről.
Mi kell ahhoz, hogy valaki jó kaszkadőr legyen?
– Sok-sok tanulás és gyakorlás. Főleg azt kell tudnunk, hogyan kell jól esni, hisz a mi munkánk leginkább a talajhoz kötődik. Vagy azért kerülünk a földre, mert elütöttek, lelőttek minket, vagy, mert lezuhantunk valahonnan. Ha kell, többször is meghalunk egy nap, mert ritka mikor egy jelenet egy felvételből sikerül. Ha sokszor kell eljátszanod ugyanazt, szükséged lesz egy olyan eséstechnikára, amit akárhányszor meg tudsz csinálni sérülés nélkül. Emellett a kaszkadőrök munkájának fontos része a különféle küzdősportok – dzsúdó, karate, vívás stb. – alapjainak ismerete, továbbá ami még nagyon lényeges, az a megfelelő reakció és időzítés. Biztosan emlékszel, hogy a régebbi filmekben még egy ütést, szúrást, lövést mennyire túljátszottak, az illető akkor is repült a golyótól, ha a valóságban, hasonló esetben egyszerűen csak összecsuklott volna. Ma már a rendezők azt kérik, hogy a reakció természetes, nyers legyen.
Ki és milyen módon faragott belőled kaszkadőrt?
– Piroch Gábor kaszkadőriskolájában tanultam meg az alapokat bő tizenegy évvel ezelőtt. Igaz, már jóval korábban is a filmes világban éltem. Saját forgatókönyveket írtam, és 1996-ban elkészítettük a Két lábbal a csempészek útján című akció paródiát, melyet testvéremmel közösen ötleteltünk ki. Ezután, hét éven keresztül vezettem egy amatőr színjátszócsoportot Nagyszalontán, miközben felvételt nyertem Gór Nagy Mária Színitanodájába. Belekóstoltam a színészetbe, bár abban nem igazán találtam meg a helyemet és a számításaimat. Aztán egy volt színitanodás tanárom felhívott, hogy Piroch Gábor kaszkadőr képzést indít, és, hogy szerinte az én adottságaimmal van keresnivalóm a jelentkezők között. Igaza lett.
Mesélj, miket kellett már megélned kaszkadőrként!
– Gyalogos kaszkadőr vagyok, de képeznek külön lovas-, autós- és motoroskaszkadőröket is. Azt azért elárulom, hogy ettől függetlenül autós jelenetekben is játszottam már, hisz ezekben mindig kaszkadőrök ülnek a volán mögött, minden autóban. Viszont az autót, ami borul, felgyullad, ütközik, azt jól képzett autós kaszkadőr vezeti. Az egyik kedvenc szerepem a Kincsem című filmben volt, ahol többek között Keresztes Tamás dublőreként dolgoztam. A film végén látható jelenetben, amikor az általa játszott Gerlóczyra ráesik a csillár és felgyullad, az már én voltam. Fantasztikus csapatmunka már az is, ahogy rákészülünk ezekre a jelenetekre. A felvétel alatt hét ember vigyázott rám, hogy ne égjek meg. Itt mindenkinek nagyon tudnia kell a dolgát, csak így lehet biztonságos a munka.
Volt már komolyabb sérülésed a munkádból kifolyólag?
– Ez szinte természetes ebben a szakmában, még akkor is, ha nagyon felkészült és tudatos vagy. Volt egy jelenet, amiben fel kellett kapaszkodnom egy mozgásban lévő hintóra. Egy kézzel még sikerült is, de ez kevés volt, így a kerék bedarálta az oldalamat, utána pedig leestem, és a hátsó kerék átment a bokámon. Szerencsésen megúsztam zúzódásokkal. Volt olyan film, amiben több emeleten át rugdostak le a lépcsőn. Négyszer vettük fel, nos, ott több sérülést is szereztem. Hiába volt rajtam gerinc-, térd- és könyökvédő tele voltam kék – zöld foltokkal, a végére még a fejbőröm is felszakadt. Utána jó pár napon át regenerálódtam, rengeteg energiát vett ki belőlem az a forgatás. Mégis örömmel gondolok vissza rá. Erről a jelenetről bővebben Piroch Gábor is ír utóbbi könyvében.
Nem félsz egy-egy jelenet közben?
– Már fiatalon elmerültem a buddhizmus tanításaiban, úgyhogy félelem nincs bennem. Az adrenalin dolgozik, de az teljesen más. Megtanultam, hogy nem szabad lebecsülni az apróbb feladatokat sem. Nekünk, kaszkadőröknek nagyon tudatosan, koncentráltan kell dolgoznunk, hisz általában veszélyes szituációkban veszünk részt. Ezen kívül fontos, hogy gyorsan felismerjük a váratlan helyzeteket. Legutóbb például a csatamezőn egy ló lökött fel, és a sárban nem bírtam felállni. Egy másik ló éppen rám tolatott volna, de az egyik kolléga felrántott előle.
És ilyenkor sem fordul meg a fejedben, hogy abbahagyd?
– Soha. Inkább azon gondolkozom, hogyan fogom legközelebb másképp, jobban csinálni. Ez egy életforma is. Ha hibázol, nem az a megoldás, hogy soha többé meg sem próbálod. Inkább tanulj belőle, hogy legközelebb már ne kövesd el ugyanazt a hibát.
Mire vagy igazán büszke a szakmáddal kapcsolatban?
– Arra mindenképp, hogy olyan világhírű, zseniális színészekkel találkozhattam és dolgozhattam munkám során, mint Jamie Lee Curtis, John Hurt, Cate Blanchett, Jeremy Irvine, Dwayne The Rock Johnson, Ian McShane, Rufus Sewell, Jai Courtney, Linda Hamilton vagy épp Bruce Willis, és hogy olyan filmekben játszhattam, mint a Terminátor: Sötét végzet, a Die Hard 5, az Utolsó királyság, a Shadow and Bone, a Borderlands vagy a The Alienist. Rengeteg külföldi filmet forgatnak Magyarországon, így nem is kell messze utazni mindezért. Ezt a szakmát nem lehet megunni, évente több filmben is szerepelek, a legtöbb egy évben 9 volt, ebből kettő magyar. Szeretem, hogy mosollyal az arcomon indulhatok el reggel dolgozni, pedig sokszor azt sem tudom, mi vár majd rám. A munkám főként az erőszakról és a veszélyről szól, ugyanakkor a való életben mindkettőt kerülöm. Csak eljátszani szeretem ezeket… amint azt mondani szokás: a filmvilág a felnőtt gyerekek játszótere.
Fotók forrása: Andrási Zoltán Facebook oldala
