Vészhelyzet, Star Trek, csak hogy néhányat említsünk a filmek közül, amelyekben hallhattuk kellemes orgánumát. Bódai Zsolt éveken át dolgozott szinkronszínészként a fővárosban, sőt, több híres magyar és külföldi filmben is statisztált. Bár már hazaköltözött Orosházára, ahol pedagógusként legfőbb feladata a jövő formálása, azért máig sem mondott búcsút teljesen a filmes világnak.
Mesélj, milyen érzés volt szinkronszínészként dolgozni a híres fővárosi filmstúdiókban?
– Fantasztikus, máig büszkén tekintek vissza ezekre az élményekre, pedig leginkább csak néhány mondatos munkákról volt szó. A filmek és a filmgyártás iránti rajongásom egészen kisgyerekkoromig nyúlik vissza, akkoriban minden szabadidőmet ennek szenteltem, bújtam a könyvtárban a szakirodalmat, próbáltam beszerezni a szaklapokat, teljesen elvarázsolt ez a világ. Aztán úgy húszéves lehettem, amikor egyszer Csepregi Éva – akit egyébként hatéves korom óta ismerek – beszélgetésünk közben azt mondta: „Olyan jó orgánumod van, miért nem kezdesz vele valamit?” Nagyon jól esett ez a dicséret, de akkor még valahogy nem volt meg a kellő löket, de aztán amikor úgy huszonöt-huszonhat éves koromban egy számomra fontos ember szintén azt kérdezte, miért nem próbálok meg a kellemes hangomból, a szép kiejtésemből megélni, úgy éreztem: na most akkor eljött az idő.
Nagy változás lehetett a kisvárosból a fővárosba költözni, a hétköznapi életből a művészvilágba csöppenni.
– Az volt, de én nagyon vágytam akkoriban Pestre. Úgyhogy beadtam a jelentkezésem a Kaiser László vezette Hungarovox Oktatási Stúdió szinkronszínész osztályába. Rettenetesen izgultam a felvételin, de már aznap megtudtam, kiválasztottak. Tizenketten voltunk az osztályban, három férfi és kilenc nő, itt is látszik az arányokon, hogy férfiként több esélyed van a szakmában. Olyan nagy nevektől tanulhattunk, mint Dallos Szilvia vagy épp Láng József, a színészek mellett számos szinkronrendező is aktívan részt vett a képzésünkben. Hatalmas élmény volt, hogy az énekóráink az akkori Színművészeti Főiskolán folytak, így hát rendszeresen találkoztunk a hallgatókkal, akik ma már híres színészként tevékenykednek. És persze már a képzés közben is gyakran jártunk stúdiókba gyakorlatokra, úgyhogy tényleg sok ismert művészt láthattam testközelből.
Hogyan képzeljük el egy szinkronszínész munkáját? Hogyan vették fel a jeleneteket?
– Ezek alkalmi munkák, ha szükség van rád, megcsörren a telefonod. Rendszerint a gyártásvezető veszi fel veled a kapcsolatot, és gyakran úgy mentem oda, hogy azt sem tudtam, milyen filmben fogok szinkronizálni. Bementem és vártam, hogy a hangosbemondón szólítsanak. A munka maga úgy működik, hogy a stúdióban előbb a monitoron megnézed az adott jelenetet, megmutatják, te melyik karakternek fogsz hangot kölcsönözni, majd jön egy próbalehetőség, amikor elolvashatod a szöveged, utána pedig már indítja is a felvételt az üvegablak másik oldalán álló hangmérnök és szinkronrendező. Jól fizetett a szakma, ez tény, egy-egy szóért több ezer forintot kaptunk – és ne feledjük, a kilencvenes években járunk –, de itt azért nincs mindennap munka. Így hát mellette főállásban a Tudakozónál dolgoztam, ha úgy vesszük, itt is a hangomért fizettek.
Milyen karakterek szinkronizálására választottak ki? Kellemesen mély hangod van, ez azért nem illik akárkihez.
– Még a szinkronszínész képzés alatt megállapította a hangunk alapján az egyik tanárunk, milyen karakterek illenek hozzánk. A mesék tekintetében az én orgánumom ideális egy vadállat, például egy oroszlán megszólaltatásához, a filmek esetén pedig azt mondta, a hangom teljesen passzol a rosszfiú és a király szerephez egyaránt. Sőt, megjegyezte, fekete bőrűek szinkronizálására is teljesen megfelelek. De azért nem minden esetben veszik ezt annyira szigorúan, főleg néhány mondatos szövegek esetén. Volt olyan sorozatrész, ahol az elején még egy mentős voltam, a végén pedig már a haldokló az ágyon.
Dallos Szilvia azt mondta, férfiként ebben a szakmában nyert ügyed van. Miért nem folytattad?
– Itthon találtam meg a szerelmet, úgyhogy hazaköltöztem, családot alapítottam, lett két gyönyörű fiam. Magam mögé dobtam az egészet, de akkor nem bántam, ezt a döntést éreztem helyesnek. Aztán évekkel később, amikor Tótkomlóson tanítottam, ismét kapcsolatba kerültem a filmekkel. Itt forgatták ugyanis a Jadviga párnáját, ahová statisztákat kerestek. Öt napig éltem a filmes világban, fantasztikus volt a kulisszák mögé látni, és akkor megint jött az érzés, talán mégiscsak van keresnivalóm ezen a helyen. Keresni kezdtem a közösségi médiában a lehetőségeket, így kerültem statisztaként a Valami Amerika 3.-ba, de több külföldi filmben is játszottam – el sem hinnéd, mennyi külföldi filmet forgatnak Magyarországon. Egy olasz-amerikai filmben hentest alakítottam, egy svéd filmben pedig bokszolót, ehhez még a hajamat is kopaszra nyírták. Hatalmas élmény volt a Fóti Filmgyárban folytatott forgatás, mondhatom, nagyon jól festettem tar fejjel és műbajusszal.
Mi a helyzet ma? Főállású tanítóként jut még időd a filmezésre?
– Most már azért nehezebb. Tavaly megkerestek egy szöveges szereppel, az egyik híres magyar sorozatban lett volna számomra egy karakter, de akkor azt idő hiányában visszamondtam. Most viszont van egy játékfilm kilátásban, őszre tervezik a forgatást, azon még gondolkozom. De a tanítás az első most is, és ez így is marad, annyi viszont biztos, hogy a filmek és filmgyártás iránti rajongáson életem végéig megmarad. Nem egy nagy karrier az enyém, de mit adott, az felejthetetlen. Vidéki gyerekként csak álmodni tudtam a filmstúdiók világáról, milyen lehet a Pannónia, milyen lehet a MAFILM. Az, hogy bejutottam ezekre a helyekre, számomra fantasztikus élmény. A nagyobbik fiam, Dávid az egyetem mellett egyébként szintén statisztál. Nagyon büszke vagyok rá.
Kiemelt kép: Horváth Bence
