A kisgyerekes szülők – de rajtuk kívül is nagyon sokan – jól ismerhetik a kiváló gyermekorvost, Dimák Andort. Ő a doktor, aki soha nem hord fehér köpenyt. Erről, a gyermekorvosi hivatásról és még több mindenről is beszélgettünk vele.
Mint elmondta, Szegeden született 1963-ban, de a család, így ő is tősgyökeres orosházi. Szülei mindketten pedagógusként dolgoztak. Néhány éves dunántúli kitérő után, 1975-ben tért vissza Orosházára. Viszonylag későn, a gimnázium utolsó éveiben fogalmazódott meg benne, hogy orvos lesz.
– ’82-ben kezdtem Szegeden az orvosi egyetemet, ’88-ban végeztem. Azóta itthon dolgozom. Az Orosházi Kórház Gyermekosztályán kezdtem. Gyermek szakvizsgát tettem, később, ’96-ban gyermek tüdőgyógyászatból egy másikat. 2012-ig dolgoztam a gyermekosztályon, azóta pedig körzetben, gyermek háziorvosként.
– Miért pont a gyermekorvoslást választotta?
– Ebben valószínűleg szerepet játszott a családi indíttatás, az, hogy a szüleim pedagógusok voltak. Mindig is gyerekcentrikusak voltak. Én ezt láttam és tulajdonképpen adta magát. Ebben a szakmában nem csak a gyerekkel, de a szülővel is foglalkozni kell és itt jól jön a pedagógus véna.
– Mi a legnehezebb ebben a hivatásban?
– A kisgyerekek, de különösen a csecsemők nem tudják elmondani mi a baj, hol fáj. Sokszor csak a sírásból tudjuk, hogy valami gond van. Aztán a szenvedő, beteg gyerek mellé ott van az ugyancsak aggódó szülő, aki nem is mindig tud optimálisan viselkedni ebben a helyzetben. Igyekszik az ember empatikus és türelmes lenni és az esetek túlnyomó többségében nincs is baj. Nehéz az is, hogy nagyon alaposnak kell lennünk minden kis betegnél, bármilyen egyszerűnek is tűnik első pillantásra megállapítani a betegségét. Mindegyiküket nagyon komolyan kell venni és vizsgálni, nehogy valami komolyabb baj húzódjon a háttérben.
– Mi a legszebb?
– Amikor látom, hogy meggyógyulnak. Az is szívet melengető, hogy sorra jönnek azok a szülők és hozzák a gyermeküket, akiket annak idején gyerekként kezeltem. Amikor látja az ember, hogy jó hatással voltunk rájuk és nem máshová viszik a gyereküket.
– Voltak nagy győzelmek?
– Hála az égnek volt néhány. Amikor egy asztmás, köhögő, fulladó gyerekkel nagyon sokat foglalkozik az ember, sokszor kell győzködni, hogy csak folytassuk a kezelést és jobb lesz – és ezt a gyereket egészséges, sportoló, gyermekét nevelő szülőnek látni viszont, az azt hiszem győzelem. Akkor is így van ez, ha tudjuk, hogy nem csak a mi érdemük, hanem a természeté is.
– Mi lenne, ha nem gyermekorvos lenne?
– Azt hiszem akkor pedagógus lennék. Nagyon szerettem a suliban a történelmet, földrajzot, biológiát és ott volt a szülői példa is. Aztán amit nagyon szeretek, az a vezetés. Az autó kormánya mögött töltött idő nekem pihenés. Lehet, hogy kamionos lennék, vagy valami ilyesmi. Ha az orvosi pályán belül gondolkodunk, akkor valószínűleg belgyógyász, vagy azon belül a tüdőgyógyászat. A műtéti szakmák távol állnak tőlem.
– Mi az, ami előfordul a napi munka során, de nagyon nem szeret?
– A rengeteg adminisztráció.
– Hogyan tölti a kevés szabadidejét?
– Vezetek, kicsit kertészkedek, az unokákkal foglalkozom.
– Meddig lehet ezt a hivatást belefáradás nélkül csinálni?
– Sok kolléga dolgozik hetven felett is. Szeretik és bírják is energiával. Most úgy érzem, nem fogok közéjük tartozni. Egyelőre nyugdíj korhatárig tervezem, aztán, ha odaérünk, majd meglátjuk.
– Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy jó gyermekorvosnak?
– Elsőként talán az empátiát emelném ki. Aztán a türelem és a nyugalom, amit sugárzunk. Végtelen türelemmel kell rendelkezni, a saját gondjainkat sohasem szabad a betegre kivetíteni és persze az sem árt, ha az ember szakmailag felkészült, az új dolgokból naprakész.
– És végül az inkriminált kérdés: miért nem hord fehér köpenyt?
– Egyszerű oka van. Az a tapasztalat, hogy a gyerekek félnek tőle és ez nem cél az én rendelőmben.
