Aki ellátogat a Ficsor Cukrászdába, szakítson egy kis időt a szomszédos épületben található kiállítóterem megcsodálására is, amelyben közel száz órakülönlegességet várja a kíváncsi tekinteteket.
Nyolc éve vált az óragyűjtés Ficsor Zoltán szenvedélyévé. Nincs két egyforma darabja, mindet más miatt szereti és becsüli. A kiállítóterem falain több mint kétszáz éves darabok és igazi ritkaságok is függnek.
– Mentsük meg a múltat a jövőnek, mi ezt valljuk a feleségemmel – kezdte Ficsor Zoltán. – Mindent gyűjtünk, ami régi, található itt csontvázóra, fűrészóra, német birodalmi óra, festett képóra, képkeretóra, Regulator óra az 1950-es évek Dél-Koreájából, onix márvány kandallóóra és swarzwaldi óra is. Mind hibátlanul működik, amit pedig rossz állapotban sikerül beszereznünk, azt megjavíttatjuk. Meg szeretnénk menteni a múltat a jövőnek. Ez a célunk a gyakran szemétbe szánt darabok megvásárlásával.
Ficsor Zoltán viccesen úgy fogalmazott, talán azért vált az óragyűjtés a szenvedélyévé, mert sosincs elég ideje semmire. Az élete egy nagy rohanás, de néha azért képes megállni, hogy elmélyüljön ezeknek a különlegességeknek a szépségében.
– Szívesen olvasok a régi óraszerkezetekről, arról, hogyan működnek az egy-két-háromsúlyos órák, miért nagyobb az ingalencséje az idősebb daraboknak, mint a fiatalabbaknak. Kutatom a szakkönyveket, bújom az internetet. Milyen furcsa mai szemmel az is, hogy egykor a falu harangjához igazították őseink az óráikat, és hogy kétszáz éve még csupán egymutatós órákat készítettek, azaz a perc és a másodperc alapú számítás még egyáltalán nem volt fontos a hétköznapi emberek számára. Az is érdekel, hogy bizonyos korokban a különféle társadalmi osztályok tagjai milyen faliórákat függesztettek otthonuk falára. Vannak gyönyörű, zsidó családoktól származó óráink és egyszerű parasztóráink is. Mindre úgy tekintünk, mint a történelem egy-egy darabjára.
Ficsor Zoltán nagyon büszke két legújabb szerzeményükre, a háromsúlyos hegedűtokos órára és a szintén igen ritka, erős kontrasztú képkeretórára.
– Nem volt könnyű beszerezni őket, az országban csupán két-három darab található belőlük. Ahogy mondani szoktam, kétszáz évvel ezelőtti darabokat ma már nem gyártanak, úgyhogy ezek tényleg pótolhatatlan kincsek, amelyeket feladatunk épségben megőrizni a jövő számára. Nem tudom, lesz-e vége ennek a gyűjtési szenvedélynek, de azt hiszem, míg élek, ez most már elkísér. Ez lett abból, hogy hét éve megakadt a szemem a hévízi ócskapiacon egy régi orosz órán. Azóta már háromszáz régiséget újítottunk fel és mentettünk meg, szerencsére egy kedves ismerősöm eddig mindet meg tudta javítani, pedig nem könnyű hozzájuk alkatrészeket szerezni. Ez is azt mutatja, sosem tudhatod, milyen apró lépések lesznek hatással az életedre.
A kérdésre pedig, hogy háromról kettőre állítja-e most Ficsor Zoltán a háromszáz darab óráját, egyszerű a válasz: nem, hisz nála – mivel azt súgták neki, ez a szám hoz szerencsét – az összes mutató mindig a kilencesen áll.
Fotók: Horváth Bence
