Mintegy száz bohócfigurával osztja meg otthonát Tóth Zoltánné, a Magyar Vöröskereszt Békés megyei Szervezetének igazgatója. Tizennégy éves korában szerette meg őket és szívesen néz rájuk a mai napig.
„A bohócok különleges emberek, akikkel minden kultúrában találkozhatunk. Mindegyikőnkben ott rejlik a bohóc és a megfelelő pillanat, amikor ezt az arcunkat mutathatjuk. Sose vénülhetünk meg annyira, hogy ne élvezzük saját bohóckodásunkat.” Marlo Morgan, amerikai író szavait Tóth Zoltánné, Gyöngyi akár mottóul is választhatná. Mint elmesélte, tizennégy évesen jutott el életében először a cirkuszba, ahol azonnal megszerette ezeket a mindig vidám fickókat.
– A Fővárosi Nagycirkuszban varázsoltak el a bohócok. A gyűjtőszenvedély kezdete már jóval későbbre datálódik. Amikor ’95-ben a Vöröskeresztnél kezdtem dolgozni. Hollandiából – ahol nagy kultuszuk van a bohócoknak – kaptuk a figurákat. A gyűjteményem első darabja egy kötött, félszemű kis bohóc volt. Később híre ment, hogy gyűjtöm ezeket a figurákat és kaptam egyiket a másik után. Míg az Orosházán dolgoztam, az iroda minden zegét-zugát megtöltötte a gyűjtemény. Amikor Békéscsabára kerültem, a bohócok akkor költöztek hozzánk. Most a lakásunk minden részében, a hálószobától a spájzig, mindenütt lehet velük találkozni. Aztán egyszer csak eljött az a pillanat, amikor már nem tudtam többnek megfelelő helyet találni és az akkorra 180 darab fölé nőtt gyűjtemény mintegy felét elajándékoztam. Nagyon szeretem a vidámságot, a bohócok pedig számomra épp ezt jelképezik. Én is ilyen típusúnak tartom magam, aki szereti a szomorúságát, a bajait elrejteni a világ elől – foglalta össze Tóth Zoltánné.
A család elfogadta, hogy anyának ilyen „bogara” van, sőt ők is szeretik a bohócokat, még a hatvanadik születésnapján is meglepték egyel.
– Meglepetés partit szerveztek a szülinapomra. Amikor megérkeztem, mindenki piros bohóc orrot viselt. Nekem is adtak egyet, meglepetés ajándékként pedig egy igazi, élő bohócot hívtak erre a napra. Emlékezetes volt. A békéscsabai irodába csak egy bohócfigurát vittem magammal. Az egyik kedvencem, amelyet a barátnőmtől kaptam. Ha el kell mennem valahová, néha, viccből beültetem a székembe, hogy vigyázzon az irodára, míg távol vagyok – meséli.
Sokan félnek a bohócoktól. Az igazgatónak ez soha meg sem fordult a fejében. Mint mondja, igazából nem is érti, hisz aranyosak, kevesek, vidámak. Ha csak teheti, így nyugdíjas korban is elmegy a cirkuszba és találkozik kedvenceivel.
