Hatvanadik házassági évfordulóját ünnepelte a napokban, családja körében Horváth István és felesége Orosházán, a Jókai utcában. Nem mindennapi történet az övék.
Pista bácsival és feleségével, Ili nénivel beszélgetve egy film forgatókönyvbe kívánkozó történet bontakozott ki előttünk. Kapcsolatuk elég viharosan kezdődött, amire így, közel a nyolcvanhoz is élénken emlékeznek.
– Sokan nem hisznek benne, de tanúsíthatom, hogy létezik szerelem első látásra. A miénk is az volt és a mai napig tart. A tsz-ben dolgoztam akkoriban. A répát fejeltük, amikor a párom arra jött. Voltak a csoportban lányok is, hát odajött hozzánk. Ott kezdődött, aztán találkoztunk még párszor. Szép volt minden, míg az apja meg nem tudta. Nem épp irodalmi stílusban közölte, hogy ő nem egy „ilyennek” nevelte a lányát és ha még egyszer meglát a közelében, belefojt a moslékos dézsába. Minket persze ez nem tántorított el. Később, mikor elegem lett a Tsz-ből és Pestre mentem dolgozni levélben tartottuk a párommal a kapcsolatot. A szökést is így szerveztük meg. Megírtam neki, hogy húsvétra hazamegyek, délre legyen a vasútállomáson. Ott volt. Még egy órakor is rám várt, amikorra sikerült nekem is odaérni. Ebből is láthattam, hogy ő is komolyan gondolja – kezdi a történetet Pista bácsi.
A történet folytatása sem kevésbé kalandos. Még Pestre érkezésük estéjén Istvánt elvitték a rendőrök. Orosházáról jelentették fel. Az ismerős rendőrkapitány elengedte még aznap éjjel, de tanácsolta, hogy reggel menjenek be az erzsébeti kapitányságra. Húsvét hétfőn kora reggel érkezett meg Pestre Ili néni apja. A téeszelnökkel és még egy ismerőssel, motorral mentek hazavinni a lányt (Autó, még csak kevés volt a hatvanas évek legelején). Nagy kiabálással követelték, hogy azonnal adják ki. A fiatalok – hallgatva az előző esti jótanácsra – a rendőrségre mentek, velük a nagyhangú „szabadító különítmény”.
– A kapitányságon megkérdezték Ilitől, hogy akar-e az apjáékkal hazamenni. Ő mondta, hogy nem, a rendőrök meg széttették a két kezüket és mondták, hogy menjenek szépen haza jóemberek. Az após nem nyugodott bele a megváltoztathatatlanba, még az utcán is megpróbálták a páromat erőszakkal feltenni a motorra. A járókelők azonnal körbevettek minket. Már kezdett kialakulni a lincshangulat azok ellen, akik „bántják ezt a szegény lányt”. A rendőrök oldották meg a helyzetet. A zajra kijött a kapitányságról egy rendőr hölgy. ” Borbíró elvtárs azonnal lépjen négy lépést hátra! Szólhat a lányához de nem nyúlhat hozzá, mert könnyen megütheti a bokáját. Okosabb, ha szépen hazamennek”. Hát így kezdődött – meséli Pista bácsi.
A fiatalok egy évig voltak Pesten. Akkor egy családban támadt probléma után Ili néni édesanyja hazahívta őket. Az após még mindig tartotta a haragot. Bár egy házban laktak, volt, hogy egy évig sem szóltak egymáshoz a vejével.
– Anyósom egy nagyon kemény akaratú, de aranyszívű, jó asszony volt, aki nagyon szerette a lányát. Ő kordában tudta tartani az öreget, de nem volt egyszerű így sem az az időszak, még akkor sem, mikor már megszülettek a gyerekek. Az após, szinte a haláláig nem tudott velem megbékülni. Persze ha két ember szereti egymást, az sok mindenen át tudja őket segíteni. Nálunk is így volt. A párom mellettem állt a legnehezebb időkben is. Akkor is, mikor törött gerinccel feküdtem a kórházban és azt sem tudtuk, tudok-e még mozogni valaha – fejezi be a múltidézést Horváth István.
Pista bácsinak és Ili néninek két gyermeke született. Van hat unokájuk és kilenc dédunokájuk. A hatvanadik évfordulóra a meglepetés bulit a gyerekek és az unokák szervezték. Az ilyenkor óhatatlanul felmerülő kérdésre, hogy mi a titok, hogy hatvan éve kitartanak egymás mellett, mindketten tudják a választ.
– Nem elég szeretni, tisztelni, becsülni is kell a másikat – mondja a receptet Pista bácsi.
– Hogy miért maradtunk együtt hatvan évig? Hát csak azért mert szeretjük egymást – egészíti ki férjét Ili néni.
