Régi csibészek sorozatunkban közismert orosháziak gyermekkorát idézzük fel. Sándor László esetében a közismertség kétszeresen is igaz, hisz édesapja, dr. Sándor László is Orosháza egyik jelese. Az állatorvosi rendelő környéke László gyermekkorának meghatározó helyszíne volt.
Főhősünk -elmondása szerint – forradalmi gyerek, hisz 1956 novemberében látta meg a napvilágot. Édesapja, dr. Sándor László az orosházi állatkórház igazgatója volt. Nővérével a Táncsics utcán, az állatkórházhoz tartozó szolgálati lakásban nőttek fel.
– Volt egy jó kis társaságunk. Hazajöttünk az iskolából, bedobtuk a táskát az íróasztal alá, és irány az udvar, vagy az utca. Sokat fociztunk, de talán még többet rosszalkodtunk. Az első csínytevésemre jobban az elbeszélésekből emlékszem. Másfél-két éves lehettem, mikor édesapám egyik páciensétől kaptam valamiért két forintot. Én ezzel kitotyogtam az utcára, úgy, hogy senki nem vette észre. Akkor díszítették az utcát május elsejére. A Kishangyába akartam menni, de eltévedtem. Ahogy ott sírtam egy hölgy felfigyelt rám és bevitt a rendőrségre. Nem tudtam érthetően kimondani a nevemet, de ha elment egy motor, vagy egy autó az ablak előtt, mindig mondtam, hogy jön apukám. Ebből a rendőrök kilogikázták, hogy ha autó is van, motor is van, nem lehetek akárki. Tovább már nem juthattak, mert egyszer csak csörgött a telefon, édesanyám jelentette, hogy eltűntem. Édesapám jött értem és a motor tankján hazavitt – meséli László.
Az állatkórház udvara nagyszerű játszó hely volt, de főhősünkben mindig ott volt a vágy, menni valahová. Kiss Gyuri barátjával gyűjtöttek pénzt, mert elhatározták, hogy biciklivel elmennek a Balatonra.
– Tizennégy éves voltam. Volt a családnak egy kis nyaralója a Balatonnál, oda akartunk elszökni. Úgy kellett időzíteni, hogy édesapám épp ne legyen itthon, mert akkor autóval utánunk jön. Amikor elutazott Berlinbe a birkózó csapattal, akkor indult a nagy kaland. A távolságtól nem féltem, mert előtte már többször voltam nagyapáméknál – Szentesen – biciklivel. Akkor is arra indultunk. Nagyapámék postaládájába – hogy ne aggódjon a család – bedobtunk egy papírt, hogy a Balatonra mentünk. Még akkor nem volt olyan egyszerű telefonálni. Egy Szentesről Orosházára kezdeményezett reggeli hívás, volt hogy délután jött össze, így biciklizhettünk nyugodtan. Dunaföldvárig jutottunk. Addigra már be volt riadóztatva a rendőrség, ott állítottak meg. Mikor megláttam a rendőrt azonnal kész volt a fejemben a mese, hogy Nagy Pistike, meg Nagy Józsika leszünk, a nagymamától, a tanyáról megyünk haza Földvárra. Akkor még mindenütt volt Lenin utca, így azt is elmondtam, hogy a Lenin utca 32 alatt lakunk. Elhitték és továbbengedtek. Este tízkor a buszpályaudvaron, a második találkozásnál már nem volt helye mellébeszélésnek. Bevittek a rendőrségre, ott aludtunk. Másnap a rendőrök egy Kecskemétre induló teherautóra raktak biciklistől bennünket. A sofőrnek a kecskeméti rendőrkapitányságon kellett minket leadni. Ott kihallgattak a gyermekvédelmisek, majd biciklin hazaküldtek bennünket. Itthon nem lett különösebb baj, az egész kalandból, csak édesanyám sírt egy kicsit, de azt is örömében – meséli Sándor László.
Laci az a gyerek volt, akivel mindig történt valami. Hol édesapjától kölcsönvett légpuskával lőtte sorra a verebeket, vadgalambokat, hol a háztetőről kellett leparancsolni, mert a szemben levő Halászcsárdából ( a mostani Bla-Bla) kilépő két rendőr átjött, hogy a gyerekek a gerincen mászkálnak.
– Mire átértek, mi már lenn voltunk. Azt láttam, hogy apám beszélget a rendőrökkel, aztán egyszer csak csattant a hangja és odahívott. „Ha még egyszer meglátlak a tetőn, az új cipődben, agyoncsaplak.” A rendőr meglepődött: de doktor úr, mi van ha lelesik? Akkor nem életképes – mondta apám.
László elmondása szerint édesanyja akkor volt nyugodt, ha gyerekzsivajt hallott az udvarról, mert akkor meg itthon vannak a lurkók. Volt ennek persze árnyoldala is. Az állatkórház műtőjének kis kockákra osztott hatalmas ablaka volt. Ezek közül egy-kettő mindig ki volt “focizva”.
– Az üveget saját pénzünkből kellett megcsináltatnunk. Az állatkórház kiürült gyógyszeres üvegeit szedtem össze és váltottam vissza a patikában, de olyan is előfordult, hogy a régi röntgen gépéből kiloptuk az ólmot, mert azt jó áron vette be a MÉH. Ilyen témában nagyon leleményes voltam. Úgy volt focilabdám, hogy a padláson tartott 2000 tyúk tojásait szedtem össze és hordtam le. Az ezért kapott fizetségből jött össze a bőrfoci. Igazából nem voltam én rossz, csak piszok eleven. A suliban sem feszegettem a határokat. Jó tanuló voltam. Rendszerint elég volt, amit az órán hallottam – emlékszik vissza.
A középiskolát Egerben végezte. Ott is négyes körül volt az eredménye. Ott is voltak kisebb csibészségek. Mint mondja, negyedikes koráig eszébe sem jutott, hogy ember akar lenni. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, akkor viszont azonnal rávágta, hogy édesapja után szintén állatorvos akar lenni.
– Nem voltam munkás származású. Két szellemi dolgozó szülővel pedig rettenetes jó bizonyítványnak kellett lenni, hogy valakit felvegyenek az egyetemre. Háromszor futottam neki. Az első sikertelen felvételi után apám elküldött inszeminátor iskolába. Miután másodszor se vettek fel, maradtam az inszeminátorkodás mellett, de ez már egy másik történet – fejezi be a gyerekkor történéseinek felidézését Sándor László.
