„Azzal az elszántsággal és magabiztossággal mentem oda, hogy na majd akkor én segítek. Aztán ahogy az első busz megérkezett, nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Mikor eligazítást tartottak nekünk, önkénteseknek, határozottan megmondták, nem segíthetünk sírni. Úgyhogy kimentem a raktárba, megtöröltem a szemem, elkezdtem pakolászni az adományokat és helyreraktam a fejemben a dolgokat. Utána valódi segítés tudtam lenni.”
Barabáson, a Katolikus Karitász befogadópontján töltött el egy napot Benedek Szilvia, a Nagycsaládosok Országos Egyesület (NOE) dél-alföldi régiójának vezetője, az Orosházi Nagycsaládosok Egyesületének elnöke, ahová fia, Gregus Ádám is elkísérte. Ezen az állomáson a menekültek csupán néhány órát, esetleg fél napot töltenek, mindenkinek volt további célja, sokakat már konkrétan várták valahol a nagyvilágban. Szilvi a többi önkéntessel együtt meleg levest és szendvicset készített, takarított, ágyneműt húzott, adományt pakolt, ételt, forró teát kínált és próbált mosolyával, megértő tekintetével biztatást adni.
– Ők ugyanolyan emberek, mint te vagy én. Tiszták, értelmesek, jó szándékúak, visszafogottak. Látszott rajtuk a gondterheltség, a megtörtség, és az a szégyenérzet, hogy rá vannak szorulva a segítségünkre. Alig mertek venni a kipakolt ételekből, sokan nem akarták elfogadni, amit kínáltunk. Volt, akihez többször is oda kellett mennünk és angolul, oroszul, kézzel-lábban elmagyaráznunk, hogy mi ezt tényleg jó szívvel, önzetlenül adjuk, és nekünk akkor okoznak örömet, ha elfogadják – mesélte.
A legtöbben Kijevből, a frontvonalból jöttek. Mutatták a fotókat a szétbombázott épületekről, meséltek az elmúlt napok támadásairól, a folyamatosan zúgó szirénákról, az óvóhelyről, amelynek gyakori vendégei voltak. Lefényképezték azt is, mekkora tömeg várta a határnál, hogy átengedjék.
– A különböző generációk teljesen máshogy viszonyulnak a helyzethez. A fiatalok nincsenek annyira kétségbe esve, nem veszik olyan tragikusan a helyzetet, ők látnak esélyt egy új, egy jobb életre valahol külföldön. Egy négy nyelven beszélő 16 éves lányt például Párizsban vártak a barátai. Az asszonyok viszont, akik otthon hagyták a férjeiket, vissza szeretnének menni, és bíznak is benne, hogy hamarosan haza tudnak térni. Az idősek megint teljesen máshogy gondolkoznak. Ők kilátástalannak látják a helyzetet. Találkoztam egy 80 feletti házaspárral, akik szintén útra keltek, a hölgy mozgáskorlátozott és beteg volt, szegény, csak feküdni tudott az ágyon, a férje pedig ott ült mellette és simogatta. Nagyon megindító volt látni, hogy ilyen idősen el mertek indulni szeretett, hosszú évtizedek alatt felépített otthonukból – folytatta.
A poggyászban a papírjaik, néhány ruha, esetleg gyerekjáték volt csupán. Egy-egy kis bőrönddel indultak útnak, nem próbálták meg összecsomagolni az életüket. A búcsúzáskor Szilviék csomaggal engedték el őket, amelybe gyümölcsöt, édességet, egy flakon innivalót és néhány zsebkendőt tettek, hogy míg a következő állomásig eljutnak, a legszükségesebbek kéznél legyenek. Szinte mindenki számára Budapest volt a következő célpont, ahonnan aztán a legtöbben indultak tovább nyugatra.
Szilviék 12 órát dolgoztak az egy nap, ottléte alatt több mint 300 menekülttel találkozott. Azt mondja, adományból van még bőven, az újabbakat egy központi raktárhelyre viszik, ahonnan aztán szükség szerint szállítják azokat a megfelelő helyre. A régióvezető tervezi, hogy hamarosan visszamegy. Ha közelebb lakna, szabadidejének nagy részét a befogadóponton töltené. Most már készen áll rá lelkileg is.
– Ott háttérbe kellett szorítanom az érzelmeit, hogy el tudja látni a rám bízott feladatokat, de miután hazaértem, teret engedtem és időt szántam a látottak feldolgozására. Annyi biztos, hogy több lettem ezáltal. Érdekes, hogy voltak, akik félelemmel álltak meg nálunk, mert valahonnan azt hallották, mi, magyarok nem vagyunk túl barátságosak. Talán épp ezért még inkább meghatotta őket, hogy milyen szeretettel fogadtuk mindannyiukat. Vágyom vissza, szeretnék ezeknek az embereknek biztonságérzetet nyújtani, szeretnék róluk gondoskodni, feledtetni egy kicsit a bánatukat. Hisz ők mind civilek, a háború legnagyobb áldozatai – zárta gondolatait Benedek Szilvia.
