„Csak a klinika kórtermében vagy a folyosón lehettünk egy-egy órára együtt, mi öten, de azt is ajándékként éltük meg. Az élet átértékelődött abban a hét hónapban, apróságokért is képesek voltunk hálát adni. Akkor értettem meg igazán, hogy minden csak viszonyítás kérdése. Tizenegy család képe él bennem, akikkel a kezelések ideje alatt találkoztunk, közülük hét hazavihette gyermekét, négy viszont nem… Rengeteg fájdalmat éltünk meg, de mi legalább hazahozhattuk Emmát.” – emlékezett vissza Nagyné Györgyi Szilvia, Emma édesanyja. Február 4-én a rákellenes világnapot ünnepeljük.
Az édesanya, Nagyné Györgyi Szilvia könnyek közt mesélte el történetüket. Tíz év után sem lehet erről az időszakról fájdalom nélkül beszélni.
– Emma hatéves volt, mikor elhúzódó hasfájással bekerültünk az orosházi kórház gyermekosztályára. Beöntést kapott, majd hazaengedték, de az orvosát, dr. Nagy Gabriellát valami mégsem hagyta nyugodni, így szombat délelőtt visszahívott minket egy képalkotó vizsgálatra. Hálásak vagyunk neki, amiért a lelkiismeretére hallgatott. Ha úgy áll a munkájához, hogy letette a műszakot, és kész, nem biztos, hogy időben átkerülünk a szegedi klinikára – mesélte Szilvia.
Emmát beutalták a gyermekklinikára, édesanyja félútig jutott vele autóval, az út másik felét már mentővel tették meg.
– Daganatot találtak a kismedencéjében, és mivel óráról órára romlott az állapota, két nappal később már életmentő műtétet hajtottak rajta végre. Sajnos oly mértékben vérzett az operált terület, hogy a daganatot nem tudták teljes mértékben eltávolítani, annak csonkját kénytelenek voltak érintetlenül hagyni. Így hét hónap kemoterápia várt rá sugárkezeléssel kiegészítve – folytatta.
A szülőket sokkolta a hír, de helyt kellett állniuk, hisz a 9 éves Luca és a 8 hónapos Zétény is otthon várta őket
Hétköznap az édesanya, hétvégente pedig az édesapa, Nagy Róbert ápolta és erősítette Emmát a kórházban.
– Rengeteg jókor jött támogatást kaptunk – vette át a szót Róbert. – Édesanyám és az apósom mindennap jött, és segített Lucát iskolába vinni, a kis Zétényt pedig gondozni. Nekem azonnal átírták az órarendemet a Táncsicsban, hogy pénteken már mehessek Emmához a klinikára. Az egyik óvodástárs családjától laptopot kaptunk ajándékba, mástól DVD-lejátszót, csak hogy gyorsabban teljenek benn a napok. A szegedi barátok felajánlották a lakásukat, amikor szükségünk volt rá, és egy hatalmas közösség, mások mellett a Székács Evangélikus Iskola és Óvoda teljes munkatársi közössége imádkozott Emmáért ezekben a hónapokban. Volt, aki azt mondta, „Most fogadjatok el minden segítséget!” Valóban, ebben a helyzetben félre kellett tenni az udvariaskodást. A legnagyobb segítséget Dr. Bartyik Katalintól, Emma kezelőorvosától kaptuk, aki a helyzetet végig őszintén, de pozitív megerősítéssel kezelte és tárta elénk.
A szeptemberi műtét után Emma kemoterápiát, majd decembertől sugárkezelést is kapott. A kislány január elejére borzasztó állapotba került, egyre sebesedett a bélrendszere, és összenövések indultak el a kismedencéjében.
– A bélmozgása majdnem teljesen leállt, minden csak felül jött ki belőle, már bélsár ürült az orrszondáján át – mesélte az édesanya. – Csontsovány volt, kihullott a haja, alig volt ereje, olyan erős morfintartalmú fájdalomcsillapítókat kapott, hogy szinte már nem is volt magánál. A belgyógyász és az onkológus újabb műtétet javasolt, a sebészcsapat viszont, aki korábban műtötte, ki akart várni. Tudták, számára végzetes lehet egy újabb beavatkozás, és ők nem akartak kockáztatni.
Mi Isten kegyelméből élő embereknek valljuk magunkat. Bíztunk az orvostudományban, de ez egy olyan időszak volt, amikor mindenre fel kellett készülnünk. Ki kellett mondanom: ha adtad, Uram, akkor mi szeretnénk felnevelni, de ő a Te kezedben van – folytatta Szilvia.
– A keresztény ember reménysége túlmutat a halálon – vette át a szót az édesapa. – Így ez a helyzet nem volt reményvesztett a számunkra, mert ott volt a reménység, hogy ha Emmát el is veszítjük, jó helyre fog kerülni, Isten közelébe, és az örök életben később mi is találkozhatunk majd vele. Hozzáteszem, nem tudom, hogyan gondolkoznék most, ha Emma nem épült volna fel.
A kislány nem őriz sötét vagy szomorú képeket a klinikáról, bár a megélt fájdalomra ma is határozottan emlékszik. A nővérek, az orvosok, az osztályon lévő szülők és gyerekek mind kedvesen bántak vele. A kitűzött cél közös volt mindannyiuk előtt.
– Megéltem, ahogy éjszaka nagyon sírt a szomszédos szobában egy kisbaba, aki másnap meghalt. Nem volt könnyű, az egyik gyermekem életveszélyben volt, a másik kettő egyik pillanatról a másikra elszakítva tőlem – folytatta Szilvia. – Zétény még csak 8 hónapos volt, mikor Emma kórházba került, egy hétvége alatt szoktattuk át anyatejről tápszerre. Hét hónapon át alig lehettem vele, és tudom, hogy ezt az időszakot sosem tudom visszahozni az életébe – mesélte könnyek között. – Amikor a szervezeted azt jelzi, hogy szoptatni kellene, és az anyatejet igyekszel hazajuttatni, de közben már a másik gyerekednek csöpög melletted a kemó azzal a jellegzetes hanggal és szaggal… De próbáltuk ebből a helyzetből is a legjobbat kihozni úgy, hogy mindenki a legkevésbé sérüljön. Tudtam, hogy a három gyerekem közül most Emmának van rám a legnagyobb szüksége. Luca is végig fegyelmezetten viselkedett, nem követelőzött, helyette elfogadta a helyzetet, és nagyon várt haza. Érdekes, hogy a gyerekeknek kevés rossz élménye maradt meg ebből az időszakból, köszönhető ez annak, hogy óriási szeretettel vette őket körül a családunk.
A második műtétre nem került sor. Emma jobban lett, és a kezelések hatására a daganatcsonk is visszahúzódott.
– Sokat edződtünk mindannyian – folytatta az édesanya. – Nem lennénk ma azok, akik vagyunk, ha Isten nem engedi meg az életünkben ezt a nehézséget. Nemcsak mi erősödtünk, hanem más emberek is a mi történetünk által. Bármilyen furcsa is ezt kimondani, mindez a javunkra szolgált. Nem tudjuk, hogyan, de nem is keressük a választ. Ahogyan Reményik Sándor A szőnyeg visszája című versben is írja: ,,A világ Isten-szőtte szőnyeg, Mi csak visszáját látjuk itt”.
Nemcsak a kezelés tartott sokáig, de a betegség árnyéka is hosszú volt
Emma növekedése évekig stagnált, ma is endokrinológiai kezelés alatt áll. Évente jár kontrollvizsgálatra az onkológiára, eddig minden ellenőrzésnél rendben találták az eredményeit. Az átélt nehézségek mellett a család kapcsolatba kerülhetett az Együtt A Daganatos Gyermekekért Alapítvánnyal, és eljuthatott a hatvani Bátor Táborba is. Mindkét szervezet jóvoltából rengeteg élménnyel (tábor, utazás) gazdagodhattak. A kislány fényképe felkerült a Szegedi Gyermekklinika onkológiai osztályának „Gyógyult gyermekek” tablójára.
– Én csak később értettem meg, hogy tényleg mennyien imádkoztak értem – mesélte sírva Emma. – Hatévesen megkérdeztem anyukámtól, miért pont én lettem beteg, ma pedig az a kérdés foglalkoztat, miért én éltem túl, mikor annyian voltak, akik nem mehettek haza a klinikáról.
– Harmadikos voltam, amikor a tanító nénink felolvasott az osztálynak egy történetet az irodalomtankönyvből. Egy beteg kisgyerekről szólt, aki feküdt az ágyában, amelynek szélén egy fekete madár ült. Akkor, abban a percben láttam magam előtt azt a madarat, ahogy közeledett hozzám, majd kirepült az ablakon. Láttam, mert velem ez tényleg megtörtént. Hiszem, hogy azért maradtam, mert Istennek még dolga van velem – mondta a 16 éves Emma.
Emma 2012 áprilisában hazakerült a klinikáról, és szeptemberben már – igaz, tüsi hajjal – de elkezdte az iskolát. Nem tudja még, mi a neki szánt feladat, de azt már érzi, hogy valamilyen segítő szakmában szeretne majd dolgozni felnőttként.
Fotók: Horváth Bence
