Szabó Tünde Orosházán él párjával, a Szeghalmi Katasztrófavédelmi Kirendeltség hivatásos állományú tagja, helyileg azonban Szarvason dolgozik. A Gyulai Amazonok NB II-es labdarúgó csapatának tagja, dévaványai futsalosként pedig az NB I-ben is játszhatott volna.
A fiatal nő Mezőkovácsházán nőtt fel, de ahogyan a bevezetőből is kiderült, amolyan “világpolgár” itt Békés megyében. Már gyerekként kipróbált mindent ami mozgás, ami sport, a ping-pongtól kezdve a teniszen, kézilabdán keresztül egészen az atlétikáig. Mint mondja, a benne feszülő energiákat csak így tudták szüleivel lekötni.
– Hogy kezdődött? Miért pont a labdarúgás?
– A foci valahol mindig is jelen volt az életemben, mindig is szerettem. Általánosban és gimiben is rendszeresen beálltam a fiúk közé focizni. A lakóhelyemen nem volt női csapat, így egészen 20 éves koromig váratott magára az, hogy egyesületi szinten is kipróbáljam magam ebben a sportágban.
– Hol, merre rúgtad a bőrt?
– Kaszaperről indulva szép utat jártam be. Mezőberényben nagypálya, mellette Dévaványán futsal. Ezt követte Orosháza, a Szentetornyai Amazonok csapata. Majd amikor a munkám miatt Szeghalomra költöztem, jött egy lehetőség, hogy a Berettyóújfalu NB II-es futsal csapatához igazoljak. Három évvel ezelőtt az élet aztán ismét Orosházára sodort a párom, Endre révén. Ekkor kerültem vissza a Dévaványai csapathoz is, akikkel az NB II. futsalbajnokságban szerepeltünk. Tavaly nyáron pedig jött a gyulai ajánlat, így jelenleg Ványára is és Gyulára is járok edzésre.
– Rengeteget utazol…
– 2018-ban kerültem a szeghalmi kirendeltséghez. Kezdetben Orosházáról jártam be Szeghalomra, ami közel 200 km ingázást jelentett napi szinten. Egy rövid ideig Szeghalmon is éltem, amikor azonban megismertem a páromat újból Orosházára költöztem. Bár a szeghalmi kirendeltséghez tartozom, helyileg a Szarvasi Hivatásos Tűzoltó parancsnokságon látom el a feladataimat. Most már úgy néz ki, kijelenthetem, hogy Orosháza lesz a végállomás.
– Mennyit edzel?
– Sajnos nem annyit, mint szeretnék és mint amennyit kellene. Heti két edzés, a többi napokon pedig magamnak tartok kondi, vagy futó tréninget.
– Futsal, vagy foci?
– Őszintén szólva nem igen tudnék választani, mivel mindkettő közel áll a szívemhez. Teremben lényegesen kényelmesebbek a körülmények, de közben vágyom a szabad térre, a fűre, hogy „rendes”, ötös labdával játszhassak. Talán nálam a kettő együtt lesz egy egész.
– Huszonnyolc évesen az élsportolók már a visszavonulás gondolatával szoktak foglalkozni. Te hogy vagy ezzel?
– Az én helyzetem azért is érdekes, mert én az átlagosnál jóval később kezdtem el. Nálam a belefektetett évek, a munka most jön ki. Egyénileg és csapat szinten is jönnek a sikerek, az utóbbi időben sokat fejlődtem, és úgy érzem a családalapítás előtt van még ebben egy két év. A családom szerencsére mindenben támogat. Egyébként a női fociban – különösen megyei szinten – nem ritka jelenség, hogy valaki harminc de akár negyven évesen is aktív marad. Abszolút el tudom képzelni, hogy gyerekvállalást követően majd visszatérjek a pályára. Fizikálisan is jó állapotban vagyok, így ameddig lehetőségem van, rúgom a bőrt.
– NB I-es szereplésen nem gondolkoztál?
– A tavalyi szezonban a Dévaványával megnyertük az NB II. női futsalbajnokság keleti csoportját, mellyel kivívtuk a jogot az első osztályban való szereplésre. Sajnos az anyagi és egyéb körülmények miatt a klub ezt nem tudta vállalni, de ha úgy vesszük ez alapján lehetnék NB I-es játékos.
– Van valami nagyobb vágyad a focival kapcsolatban?
– Szeretném, ha a nagyobb sérülések továbbra is elkerülnének. Habár egyszer egy gyopárosi strandfoci kupán eltört az orrom, amikor „belenéztem” az ellenfél egyik játékosának térdébe, szerencsére ez volt a legsúlyosabb. Ezen kívül egy vágyam van még. Boldog lennék, ha Orosházán tudnám ezt egyszer befejezni. Ha lenne Orosházán női focicsapat, ha hazai szurkolók előtt játszhatnék és a hazai drukkerek tapsa mellett lehetne végleg szögre akasztani a cipőmet. Ez egy nagyszerű dolog lenne…
