Domsich Lászlóné volt tanítónő, címzetes igazgató emlékezik meg most Halupa Irénről, egykori tanulmányi főfelügyelőről, a Polgármesteri Hivatal Kulturális Osztályának vezetőjéről, városi kitüntetettről, de elsősorban legjobb barátnőjéről, akivel több mint ötven felejthetetlen év kötötte össze.
– Irénke imádta a gyerekeket. Neki nem volt családja, de tanítónőként a kis diákjait nagyon szerette. A Kaszaperi Általános Iskolában kezdte meg a pályáját, négy év után került szülőfalujába, a szentetornyai iskolába, ahol tíz éven át első és második osztályban tanított. Itt ismerkedtünk meg, és kötöttünk életre szóló barátságot – kezdte Domsich Lászlóné Irma néni.
1977-ben a nyugdíjba vonuló tanulmányi felügyelő helyére az akkor 35 éves tanítót, Halupa Irént kérték fel.
– Váratlanul érte a kinevezés, emlékszem, a felkérés után gondolkodási időt kért dr. Zilahi Lajos osztályvezetőtől. Nagyon szerette a szentetornyai iskolát, és őt is az ott dolgozók, no meg persze a gyerekek is. Az alsós munkaközösség vezetője és motorja volt, mindenki tisztelte és hallgatott a szavára, de én arra buzdítottam, merjen váltani, hisz a tudása és személyisége illett az új munkakörhöz. Megszívlelte szavaimat, miszerint senki sem születik jó tanulmányi felügyelőnek, de idővel azzá lehet válni. Ezt a kihívást ő maradéktalanul teljesítette – mesélte.
Halupa Irén könnyen megtalálta a hangot iskolaigazgatókkal, empatikus volt, de a precizitást és a komoly szakmaiságot minden körülmények között elvárta. Ő maga folyamatosan képezte magát, tanfolyamokra járt és bújta a pedagógiai szakkönyveket.
– Sokan azt mondják, tartottak tőle, de szerintem félnivalója csak annak volt, aki nem végezte lelkiismeretesen a munkáját – folytatta Irma néni. – Irénke nem volt részrehajló, senkivel sem kivételezett, még velem sem, pedig a legjobb barátok voltunk. Korrekt felügyelőként ismerte mindenki, olyan nőként, aki már puszta megjelenésével kivívta a tiszteletet.
Halupa Irén 1981-től főelőadó-tanulmányi felügyelő, 1986-tól művelődési főelőadó, 1992-től a Polgármesteri Hivatal Kulturális Osztályának főtanácsosa, majd 1995-től nyugdíjba vonulásáig, vagyis 1998-ig annak osztályvezetője volt. Munkásságának elismeréseként 2004. április 24-én átvehette az Orosháza Városért kitüntetést.
– Igaz, megtalálta számításait a hivatali munkában, de a gyerekek mindvégig hiányoztak neki. Egyszer egy évnyitó ünnepségünkön, a szentetornyai iskolában ő is jelen volt, és ekkor két asszony odasétált hozzá. Megölelték őt, és könnyekig hatódva emlékeztek vissza az első osztályos éveikre, amikor még Irénke volt a tanító nénijük. Ő a rövidke beszélgetés után elvonult néhány percre egy magányos sarokba, és csak sírt, sírt és azt mondogatta, mennyire hiányzik neki a gyerekközösség – folytatta Irma néni.
Halupa Irén nyugdíjazása után az édesanyjának élt, tíz évig ápolta a fekvőbeteg asszonyt. Ez az áldozatkész munka testileg és lelkileg egyaránt megviselte. Anyja halála után bátyját is elveszítette, egyedül maradt a szentetornyai házban, ahol aztán egyre inkább hanyatlott az állapota. Abból az otthonból vitte el tavaly decemberben a mentő, ahová 1942-ben született.
– Vannak az életben jó és rossz napok, de a január 9-e számomra mindig fekete marad. Ezen a vasárnapon kaptam a megdöbbentő halálhírt, és azóta sem ocsúdtam fel a szomorúságból. Több mint ötven év barátság fűzött össze bennünket. A három barátnő, mi és Miszlai Imréné Ica elválaszthatatlanok voltunk. Készült rólunk egy közös kép 1972-ben, majd 2012-ben is, idénre terveztük az ötvenéves közös fotónkat, amely sajnos már sosem készülhet el.
A tíz évvel ezelőtt készült fénykép hátuljára Irma néni egy idézetet vésett: „Ilyenek voltunk, és marad egy jel, amit itt hagyunk, ha indulni kell.”
– Ákos szavai ezek. Úgy vélem, a „jel” maguk az emlékek, amelyeket bármikor felidézhetünk, ha elveszített szerettünk hiányát érezzük. Ezt tettem most én is, és fogom még sokszor, ha ezekre a fotókra nézek. De nemcsak én emlékezem rá szeretettel és tisztelettel, hanem rajtam kívül még a hivatal egykori és jelenlegi munkatársai, valamint a pedagógustársadalom is…Drága Irénkém, nyugodj békében! – zárta Irma néni.
