Kisebb szünet után folytatódik sorozatunk, melyben az orosházi általános- és középiskolák tanárait faggatjuk ki pedagógusi pályájuk vidám, meghatározó vagy éppen vicces pillanatairól. A sort a Táncsics Mihály Gimnázium pedagógusával Mikulás Rolandnéval folytatjuk, aki tanári pályája kezdetén könnyen el tudott volna még vegyülni a diákok között, akikkel pár évvel korábban még közösen tanult az intézményben.
– Mérföldkő szerintem nálam nem is nagyon kellett, hogy legyen, mert számomra mindig is biztos volt, hogy ha nem az orvosit, akkor a tanári pályát választom. Tulajdonképpen már összesen 31 éve járok a Táncsics Mihály Gimnáziumba, amiből összesen talán 3 év maradt ki és azt sem mondanám teljes kihagyásnak, mert akkor is visszajártam. Annak idején a diplomámat is úgy sikerült megszereznem, hogy már közben itt dolgoztam.
Heti 16 óra itt, heti 40-nél is több az egyetemen, így néztek ki akkoriban a mindennapjaim. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt húzós. Olyan nagy változásokat az évek során, amik fordítottak volna rajtam, én nem tapasztaltam, persze a 3 gyermekem születése az nemcsak a pályám során, hanem az életben is nagy változás. Érdekes történetek persze voltak, elvégre ez már a 24. évem tanárként az intézményben, ennyi idő alatt pedig természetesen volt saját osztályom is több, illetve kirándulni is nagyon sokukkal mentem el, mondhatni sztenderd kísérőtanár vagyok – árulta el.
Jó, de most már menj ki és állj vissza a sorba!
Rengeteg megható, érdekes vagy éppen nagyon vicces pillanatot élt át pályája során, tanári pályafutása kezdetén pedig, mint kiderült, még könnyen el tudott volna vegyülni pár évig a diákok között. Történt ugyanis, hogy még megszokásból diákként kezelték akkori kollégái, akik néhány évvel korábban a tanárai voltak.
Akkoriban ugyanis még a ballagó gyerekek is bemehettek a tanáriba, arra viszont aligha számított, hogy egyszer csak neki is azt mondják, hogy most már álljon vissza a ballagók sorába és ne „lábatlankodjon” ott a tanáriban. Hiába, a megszokás nagy úr…
– Ez persze néha nehézségeket is okozott, hiszen előfordult, hogy ugyanazokat tanítottam, akikkel még együtt voltunk diákok. Hiszen az érettségit és a saját ballagásomat követően én hamar visszatértem ide. A négy évfolyamos képzésben résztvevők közül is voltak, akiket ha nem is érettségiztettem, de előfordult, hogy iskolatársukból lettem a tanáruk. A pernyolcasok között meg aztán további 4-6 évig előfordultak ilyen esetek – mesélte.
Ehhez
kapcsolódik egy másik kedves kis történet, amikor egy ötödikes csapatnak volt
az osztályfőnöke.
– Az egyik kis tanítványom már akkor sem volt olyan kicsi, a 180 centi feletti
magasságával pedig könnyen megtévesztette a múzeumi túravezetőnket, aki engem
diáknak, őt pedig tanárnak hitt, ezért már a belépéskor a jegyeket is neki
akarta odaadni – idézte fel.
Te most leanyáztad a tanárnőt?
Az évek múlásával persze szép lassan kinőtt ebből a szerepből.
– Éppen még az igazi anyává válásom előtt volt egy olyan érdekes pillanat, amikor az egyik órán, persze csak idézőjelesen, de leanyáztak. Egész jó hangulatban telt egyébként a foglalkozás, amikor az egy srác egy óriási nagyot tüsszentett és véletlenül a tanárnő megszólítás helyett így kérdezte meg: Anya, van egy zsepije? Először nem is esett le egyikünknek sem, csak később tették fel viccesen a kérdést az osztálytársak: Te most leanyáztad a tanárnőt? – mesélte mosolyogva.
Az elmúlt években nem érték őt ilyen szempontból emlékezetes pillanatok, bár mint mondta, sokszor azért megnyugtató tud lenni, ha minden normálisan megy. Az utóbbi időben a tanítványokkal versenyeken elért eredményekről is szívesen számolt be, ami mind az iskolai, mind az otthoni életét meghatározza.
– Arra azért odafigyelek, hogy amikor otthon vagyok, legalább pár óra hossza a családé legyen, de utána azért még előfordul, hogy estefelé újra előjön az iskola. Itt azonban inkább az volt a furcsa, hogy az online oktatás mellett a versenyekre készülődés miatt a mindennapok során is előjött, hogy még online hívogatjuk egymást a diákokkal és a tanítást követően még aznap ilyen formában is folytatjuk a felkészülést, hogy az adott verseny sikeres legyen. De az eredményeket nagyon szépen hozzák a gyerekek, akik nagyon hálásak is ezért az odafigyelésért.
Végül pedig egy érdekes kis történet jutott eszembe: miért vagyok én Nonó? Vagy mi is az én igazi nevem? Az egyik diák az osztályomból egyszer megkért, hogy mutatkozzak be latinul és amikor elmondtam: „Ego Annamária Tóth sum.” – csak csodálkozó szemekkel nézett, hogy ki az a Tóth Annamária? Miért találtam ki magamnak új nevet? Mindenki csak Nonóként ismer és szólít, így a keresztnevem nem is tudják vagy ha úgy akarnak szólítani, akkor Noémire vagy Nórára keresztelnek – tette hozzá.
