Az ismert orosháziak gyermekkorát bemutató sorozatunkban ezúttal a lakodalmi torták koronázatlan királyával, Ficsor Zoltán mestercukrásszal beszélgettünk.
A népszerű cukrász Orosházán, közelebbről Szentetornyán született 1972-ben. Szülei a Tsz-ben dolgoztak, Zoli volt az egyetlen gyermekük. A Károlyi Mihály – vagy akkori nevén – Zsinór utcában sok gyerek növögetett akkoriban, minden adott volt a kellemes gyerekkorhoz, a rengeteg játékhoz.
– A szokásos fogócska, bújócska mellett az ugróiskola volt az egyik kedvenc elfoglaltságunk. Alapvetően rendes, szófogadó gyerek voltam, így komolyabb disznóságokról nem igen tudok és beszámolni. A legdurvább akciónk talán a bukszázás volt. Ezt mindenki ismeri. Pénztárcára damilt kötöttünk, ott hagytuk a járdán, mi pedig elbújtunk a bokorba. Volt egy utcabeli bácsi, aki igen szerette az italt és rendszeresen pityókásan biciklizett hazafelé. Ő többször is lehajolt a bukszáért nagy szemeket meresztett, mikor az elugrott előle. A vége az lett, hogy megkergetett bennünket – meséli Zoli.
Szüleinek nem sokszor volt oka neheztelni. Akkor voltak csak kisebb bajok, ha Zolika „elveszett”, vagy véletlenül valami rossz jegy került az ellenőrzőbe.
– Ez utóbbi inkább akkor fordult elő, ha valaki, vagy valakik rosszasága, hanyagsága miatt, kollektív büntetésként mindenki egyest kapott. Akkor rezgett az inam hazafelé tartva. Egyébként azt tartom, hogy egyrészt ez a fajta szigor, illetve a munka az, ami a mostani gyerekekre is ráférne. Mint ahogy nálunk volt: egy sor kukorica neked, kettő-kettő apáéknak és lehet kapálni. Nem csak én, de a német dog kutyánk is munkába volt állítva. Édesapám csinált neki hámot és a kiskocsin, a felszedett krumplit Bengó húzta haza. Olyan erős volt, hogy ezzel a hámmal, télen a szánkót is vígan elhúzta, akkor is ha nem csak én de anya is ráült. Mondjuk akkor még voltak telek, meg havak – teszi hozzá.
Édesanyját a piszkos ruhával hozta ki néha a sodrából a kis Zoli. A faluvégi hófúvásba vájtak alagutat, barlangot és abban játszottak. Nem csak csupa kosz, de egy merő víz volt a ruhájuk, mikor hazamentek. Máskor a segítő szándék csinált belőle kéményseprőt.
– Az utcába, az egyedülálló szomszéd nénihez meghozták a szenet. Megkérdezte, segítek-e behordani. Segítettem, de hát nyár volt, izzadtam és a szénpor vastagon rám tapadt. Olyan voltam, mint a küldött ördög. Fekete, mint az egyetlen rajtam levő ruhadarab, a fekete klottgatyám. Ráadásul még lemosdani sem tudtam egy ideig, mert épp vízszünet is volt. Anyám mikor meglátott, akkor vette a nagy levegőket – meséli mosolyogva.
Zoli jó tanuló volt a szentetornyai általános iskolában és később a kereskedelmi és vendéglátóipari szakközépben is. Egy balatonfüredi nyaraláson tetszett meg neki az ottani cukrászda és a cukrász szakma ott kezdte érdekelni.
– 4,8-as 5-ös bizonyítványokat hoztam haza. A középiskolából többször mentem tanulmányi versenyre, eljutottam az országos negyedik helyig. A „keriben” sem én voltam az, akinek a csínytevéseit még évek múlva is emlegetik. Szerettem oda járni, szerettem tanulni a szakmát, amit szintén szerettem. Suli után örök mesteremhez, Musztafa Szuli bácsihoz kerültem, később pedig meg lett a saját üzlet is – fejezi be a gyerekkor felidézését Ficsor Zoltán.
A kiváló cukrász élete innentől kezdve már sokkal ismerősebb mindenki számára és ez a rész már nem is a gyerekkorhoz tartozik…
