„Ami itt látható, azt én mind megéltem” – mesélte meghatottan Siposné Molnár Rozália. A 77 éves hölgy közel egy éven át dolgozott A búza útja című, négy és fél méternyi hosszúságú munkáján. Ő készítette annak minden csuhéfiguráját és csutkalovacskáját, ő ragasztotta a papírból készült cséplőgépet, ő rögzítette a szalmatetőt a tanyaépületre, ő sütötte a néhány centis minikenyereket és az aprócska zsíros bodagokat, sőt, az icipici virágos vázákat is ő formázta meg sógyurmából.
– Lajosszálláson nőttem fel Nagymágocs mellett. Tanyán laktunk, és gyerekként láttam, mennyit kellett dolgozni azért, hogy az elvetett búzaszemből egyszer kenyér legyen. A saját búzánkat csépeltettük ki a gádorosi cséplősökkel, és nagy ünnep volt ez nekünk, kicsiknek. A felnőtteknek viszont kegyetlen munka, hisz a gép mellett iszonyatos porban kellett dolgozniuk. Kendőt kötöttek az arcuk elé, hogy ne lélegezzenek be belőle túl sokat…Gyerekfejjel egyrészt sajnáltam, másrészt csodáltam őket – mesélte Siposné Molnár Rozália, aki idős fejjel döntött úgy, megeleveníti és kézzel foghatóvá teszi egykori emlékképeit.
– A búza vetésével indul a történet. Az első maketten kézzel vetik el a parasztemberek a búzát, az asszony a kötényéből, a férfi a vállára fektetett zsákból szórja a szemeket. A másodikon kézzel aratják, kaszálják a búzát. Utánuk jönnek a marokverők, akik vagy sarlóval, vagy fából készített, úgynevezett kukával szedték fel a kévét. Őket követően jött a kévekötő, aki összedugott két búzaszárat, megfonta, megsodorta, és azzal kötötte össze a kévéket – mesélte.
A harmadik maketten már ott a cséplőgép, melyet egy Hoffer traktor hajt. A gépen fenn áll egy férfi, ő az etető, mellett pedig egy nő, aki a kévevágó szerepét látja el. Lenn a polyvát, más néven töreket hordják el az asszonyok, ugyanis azt is felhasználták régen. Sárga- vagy feketeföld közé tették, vízzel elkeverték, majd taposták, és azután azzal tapasztottak.
A keresztet ő is sokszor a kenyérre karcolta
– A negyediken egy lovaskordély szállítja a búzát a szélmalomba, a következőn pedig már dagasztják, majd sütik a kenyeret, végül a tanya előtt fogyasztja el azt a család. Miként régen nálunk is, itt is a családfő szegi meg a kenyeret, és még mielőtt felvágja, a kés fokával egy keresztet húz a hátoldalára. Ezt a szokást én is sokáig megtartottam – tette hozzá.
Az egyedi munkával Siposné Molnár Rozália célja kettős. Egyrészt meg akarja mutatni a fiataloknak, milyen volt hatvan-hetven évvel ezelőtt az élet, másrészt segíteni szeretne az időseknek a visszaemlékezésben.
Szívesen elviszi munkáját bárhová, akár határon túlra is
– Sosem felejtem el, az egyik kiállításomon több idős ember megállt a makettek előtt, és nosztalgiázni kezdtek: „Emlékszel? Én voltam az etető! Te meg ugye a traktoron voltál?” – mondták, és egyre csak törtek fel belőlük az emlékek. Ekkor azt éreztem, megérte. De nemcsak az öregebbeket, hanem a gyerekeket is érdekli, hogyan is dolgoztak egykoron a parasztok – folytatta.
A kiállítás járt már Csongrádon, Nagymágocson, valamint Gyopároson, és a tervek szerint hamarosan Gádoroson is a nagyközönség elé tárják majd. Siposné Molnár Rozália örömmel mesél bárkinek a makettekről, az egykori munkálatok menetéről, személyes emlékeiről.
– Az utolsó Pékek utcáján is ott volt A búza útja című kiállításom 2015-ben. Előbb tiltakoztak a szervezők ellene, azt kérdezték, mit keresne ez a sütőipari termékek között. Azt mondtam nekik, higgyék el, nem fogják megbánni. Így is lett, az első helyet szereztem meg vele a díszmunka felnőtt kategóriában. Újvidékre, Tiszakálmánfalvára is elvittem, ott is díjat nyertem vele. Nagyon megható volt, mikor egy ember – meglátva a maketteket –, sírni kezdett. Előtörtek az emlékei, mikor is kisgyerekként ott kellett dolgoznia a cséplőgép mellett – folytatta.
Siposné Molnár Rozália minden apró részletet precízen kidolgozott, a háziállatoktól kezdve az emberek ruházatán át, hisz ez utóbbinak színe és állása alapján jelentése is volt. A kiállítás háttere is rendkívüli. A búza útja mögött Orosháza és a környék településeinek címerei tekinthetők meg. Ez a munka is az ő kezét dicséri.
Fotók: Horváth Bence
