Egy-két lehullott rongy, egy darabka textilcsík, és kész a pólyásbaba. Egy kis csuhé, mellé néhány szál szép, vörösesbarna kukoricabajusz, és életre kelt a menyasszony…Száz évvel ezelőtt még a kislányok – mondhatjuk – a semmiből alkották meg játékaikat. Ezekkel a babákkal játszva lehetőségük nyílt belekóstolni, beletanulni abba az életbe, mely felnőttként várt rájuk. Gálné Csizmadia Anikó népi iparművész, játékkészítő mesél nekünk a XX. század eleji szokásokról, és arról, hogyan nyúlnak ma a gyerekek a természetes anyagokhoz a népi játszóházakban.
Már kislányként imádta hallgatni édesanyja emlékeit, azokat a történeteket, melyek a falusi, népi játékkészítésről szóltak. Így aztán gyerekként is arról álmodott, hogy ez lesz a hivatása. Aztán később mégis más irányba indulta el, középkorúként, 25 éve talált vissza a mesevilághoz.
– Most már érzem, hogy a helyemen vagyok. Azon az úton járok, amit megálmodtam magamnak. Néha az ember nem elég bátor ahhoz, hogy kövesse a vágyait, és van, hogy csak egy kis kényszer tud lendíteni rajta. Nem tudhatjuk, hogy az élet rossz változásai milyen jóhoz segítenek hozzá bennünket – fogalmazott Gálné Csizmadia Anikó, aki amellett, hogy játékokat készít, a gyerekeket is nagy örömmel tanítja meg erre az élvezetes tevékenységre.
– Száz éve még mindent játéknak használtak a gyerekek, minden évszakban más volt az alapanyag. Tavasszal a hosszú szárú füveket összekötözték, tettek közé szép, színes virágokat, és már kész is volt a koszorú, a füzér, a baba vagy a királylány. Óriási képzelőerővel bírtak, hiszen egyszerű játékokkal játszottak. Nyáron aztán megérett a búza, a lányok szalmából babákat, a fiúk főként lovakat és más állatokat készítettek. Aztán ahogy haladtak a hónapok, telt a nyár, jött a kukoricatörés majd fosztás ideje, leszedték a csuhét, abból lett a baba, a kukoricabajuszból pedig a szép haja – mesélte a népi iparművész.
Télen, mikor behúzódtak a nagy hideg elől a házba, és eljött a kukoricamorzsolás ideje, a csutkából is játékok készültek. Ezeket már ruhába is öltöztették.
– Az asszonyok télen sokat varrtak. A textil nagy érték volt, így nem igazán jutott belőle a gyerekeknek, de a foltozáskor lehulló anyagokkal azért játszhattak a kicsik. A rongydarabokat összekötözve már készen is volt a baba, vagy a csutkára igazítva megvolt a szép ruha. A kicsik csomózással, kötözéssel nagyszerű játékokat tudtak alkotni. Néhány apró momentummal karaktert is adtak a figuráknak. A nagyobb méretű, fekete ruhás, elől kötött kendős volt a nagymama, a színes ruhás, hátul kötött kendős az anyuka. De készítettek melléjük kisebb alakokat is, és már meg is volt az egész család – folytatta.
A gyerekek legfontosabb tanulási módja az utánzás. Abban az időben jellemzően több generáció élt együtt, a kislányok láttak, ahogy a nagy testvér gondozza a picikéjét, vagy ahogyan a nagymama babusgatja az unokáját. Ezek a mozdulatok példaként álltak előttük, melyeket saját babáikon is el-elgyakorolhattak. Így később, anyává válva már könnyebb volt a dolguk.
– Ez egy körforgás volt. Megszületett az első kislány, és az anyukája készített neki egyszerű kis rongyokból egy kötözött, pici babácskát. Ezt tudta a kicsi fogni, húzogatni-tépegetni, rágicsálni. Aztán egy-két évvel később már alkotója lett játékainak. Az egyik legegyszerűbb példa erre a párnababa. Mikor kiment a testvéreivel a mezőre, reggel kendőt kötött a vállára, és vitt magával a feneke alá egy párnát. A melegben a kendőt levette, és belecsomagolta a párnát. Ezt aztán cipelhette, ölelhette, mikor szükségét érezte, sőt, alhatott is rajta.
A képzeletük határozta meg, mit is képviselt az adott tárgy. Bármiről el tudtak képzelni bármit. Egy kis fűből kötözött csomó akár egy baba, akár egy állatka is lehetett a szemükben.
– Gyermekként az én kedvencem a pipacsbaba volt. A pipacsbimbót kibontottuk, és abból lett a piros ruhás baba. Ha az egészen pici, még fehér bimbót is ki tudtuk nyitni, akkor abból lett az angyalka. Ezt 6-8 éves korunkban játszottuk, és nagyon finom, apró mozdulatok kellettek hozzá. A gyerekek kézügyessége azonban azóta egyre csak csökken. 25 éves játszóházi tapasztalom után azt mondhatom, a mai kicsik bátortalanul nyúlnak az anyagokhoz. Kimarad a természetközelség az életükből, hiszen készen vásárolt játékaik vannak. Azonban fel lehet kelteni az érdeklődésüket, lehet őket motiválni, és örömet nyújt számukra az alkotás. Arra biztatom őket, ajándékozzák el az általuk készített játékokat. Így emlék lesz ezekből, és örömet is szereznek vele másoknak – emelte ki.
Az egyszerű kis kötözött babákat már a 3-4 évesek is elkészítették. Akkor még korán megtanultak csomózni, kötözni, ma már viszont sokan csak iskoláskorukban sajátítják el ezt a tudást.
– A nagyobbak lányosabb babákat készítettek szoknyával, kendővel, köténnyel, ezt mind kötözéssel. A tű ugyanis nagy kincs volt a háznál, így nem is varrtak nekik arcot. A saját érzelmeiket sugározták át a babákra, ha jókedvűek voltak, azt képzelték, hogy a baba visszanevet rájuk, ha viszont szomorúak, akkor a baba velük együtt sírt. A tűt „nagylányként”, 6-8 évesen kapták meg, ekkor már segítettek édesanyjuknak foltot varrni. Nagyon korán kezdtek el hímezni is, már az iskola első évében, és amikorra befejezték a hat osztályt, már terítőt hímeztek, kombinét, ingvállat varrtak. Ma már el sem tudjuk ezt képzelni, akkor viszont alapvető volt. Otthon aztán az anyuka, nagymama tovább tanította a kézimunkázást, és a lányok tizenkét évesen már saját kelengyéjüket kezdték el készíteni – emelte ki.
Gálné Csizmadia Anikó azt mondja, sajnos ma már hiányzik a családok, a lányok életéből ez a körforgás. Nem élnek együtt a különböző generációk, nem látják a kisebbek, hogyan babusgatják, gondozzák gyermekeiket a nagyobbak. Nem találkoznak annyit a babázás élményével, így ki is veszik az a játékukból.
A paraszti társadalom felbomlásával a régi játékszokások eltűntek. Polgári hatásra felváltotta a babát a maci, azt szeretgették, babusgatták, öltöztették a lányok, de már ez is egyre jobban kihalófélben van. A népi játékkészítő azt mondja, mostanság az aranyos állatfigurák felé fordulnak a gyerekek. Úgy véli, ezzel sincs gond, a lényeg csak az, hogy ezek a játékok is ölelhetők, szeretgethetők legyenek.
Fotók: Horváth Bence
