A Békéscsabai Jókai Színház, Trianon című musicaljének bemutatóján és az azt követő előadásokon tomboló sikert aratott Koltai Gábor rendezése. A színpadon a siker kovácsai között egy orosházi tanár is meghajolhatott az előadás végén.
Az Orosházi Református Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola testnevelés és néptánc tanárával, Móricz Bencével beszélgettünk, táncról, színházról.
– A premiert követő előadást láttam és azt kell mondjam, katartikus élmény volt. A színészek, a statisztéria, a táncosok egyaránt hatalmasat dolgoztak. Az előadás monumentális, az azt követő siker nem különben. Még azon sem csodálkoztam, hogy a közönség felállva ünnepelt titeket a végén. Tulajdonképpen hogy kerültél a színházba, ebbe a produkcióba?
– 2017-ben, egy Folk and Roll nevű, négy fiúból álló csapattal próbáltunk valami jó, táncos produkciót létrehozni. Megkerestük Seregi Zoltán direktor urat, hogy tudna-e próbatermet biztosítani számunkra. Tudott. Később az Ősvigasztalás című produkció bemutatóját követő banketten kért fel minket, hogy szórakoztassuk az egybegyűlteket. Ez indította, hogy a My fair lady-be már bekerültünk. Azóta számítanak ránk, úgy is mondhatnám talonban vagyunk. Így kerültem a Trianon-ba is.
– Milyen volt Koltay Gáborral dolgozni, milyen volt a próbafolyamat?
– Érdekes, mert nekünk táncosoknak elsősorban a koreográfus, Mlinár Palkó instrukcióira kell figyelnünk és ő egyeztet a rendezővel. Persze aktívan ott vagyunk és részt veszünk a próbán. Gábor munkastílusa teljesen más, mint amit egy rendezőtől megszokhattunk. Nem a nézőtérről nézi a próbát és rendelkezik, hanem feljön és a színpadon, a színészek, táncosok közt járva alakítja azt a képet olyanra , amilyet szeretne. Valószínűleg, mint filmrendező, más nézőpontból látja az összképet. Egyébként egy rendkívül türelmes, nyugodt és precíz ember. Nagyon jó vele dolgozni.
– Ti az előadás alatt rengeteget dolgoztok és rengeteget öltöztök …
– A Trianon egy hosszú időt, több, mint száz év történelmét öleli át. Rengeteget kell öltöznünk, hisz mindig az adott korszak viseletét kell a színpadra hozni, ráadásul nem is mindig kronológiai sorrendben zajlik a történet. Tizenkét, tizenhárom öltözés van és ebből csak egy, amely nem gyorsöltözés. Sokszor gondolkodni is kell, hogy most épp melyik következik. Volt olyan, hogy el is tévesztettem.
– Mik voltak a legnagyobb élményeid a darab kapcsán?
– Először is Dariday Robi bácsit említeném. Ő nagyrészt át is élte azokat az időket, amiről a darab szól. A kilencvenhárom éves nagyszerű művész, átéléssel elmondott szavai nekem, nekünk is egy olyan érzelmi töltést adnak, amit egyébként nem tudnánk elérni. Voltak persze vidám pillanatok is, de egy ilyen nehéz próba időszak során ez minden darabnál előkerül. Ezt most nem részletezném.
– Hogyan látod a jövődet most?
– Azt gondolom, hogy fontos az életben, hogy több felé irányuljon az érdeklődése, a tevékenysége az embernek, így nem fásul bele abba, hogy mindig ugyanazt kell tennie. Pedagógus vagyok és leszek, de e mellett járok más táncegyüttesekbe is táncolni. Van, hogy én mondom meg mit kell csinálni, van, hogy nekem mondják meg. Táncolok, táncoltatok, engem táncoltatnak. Ezzel tartom frissen a testemet, lelkemet és ha legközelebb megint megtalál egy ilyen feladat, mint most a színházban, újból örömmel fogok igent mondani…
