Mikor megkerestem a kéréssel, miszerint legyen a sorozat következő vendége, azt felelte. „Az én életem nyitott könyv az orosháziak előtt, hiszen itt születtem, itt nőttem fel, és itt tanítok már több évtizede.” Én viszont most megígérem az olvasóknak, hogy mind fognak találni legalább egy olyan momentumot Víghné Pintér Lilla történetéből, mely eddig még ismeretlen volt a számukra.
Számomra mindig öröm a folyton vidám és kedves iskolaigazgató közelében lenni. Ezeket a történeteket hallgatva pedig különösen jó kedvre derültem mellette. Remélem, az olvasókat is megmosolyogtatják majd a következő nosztalgikus sorok.
Ki gondolta volna a magyartanárról, hogy beszédhibás volt óvodás korában? A nevét is csak „Jijja”-ként tudta kiejteni. Azt mesélte, megvolt annak a korszaknak is a maga logopédiája. Irénke néni, az óvó néni, valamint a daduska napközben kétszer-háromszor megállította a kis Lillát szaladgálás közben, benyúltak a szájába, a nyelve alá nyomták mutató- és középső ujjukkal, majd azt kérték tőle, mondja ki a nevét. Így aztán egy idő után a Jijjából valahogy mégiscsak Lilla lett – emlékezett vissza.
Ha a nagypapa nem veszi le a bicikliről…
Beszélgetésünk során számos gyermekkori élmény előtört a református iskola igazgatónőjéből, a nagyszülőknél, a Deák Ferenc utcán töltött nyári szünetekről, a rakoncátlan szomszéd fiúkról, az öccsével és unokabátyjával eljátszott indiántörténetekről, a hatalmas diófa nyújtotta élményekről, a óriási homokvárakról, a szeretett földút poráról, és arról, hogyan tanult meg biciklizni.
– Két éven keresztül tanítottak biciklizni, sikertelenül. Egyik nyáron aztán a négy fiúnak mégiscsak sikerült, jó nagy prezúrok árán. Se a térdemen, se a könyökömön nem volt már bőr, de ez már nem számított. Nagyapámtól elvették a nagy, vázas férfibiciklijét és megmutatták, hogy tudok azon tekerni a váz alatt. De nem bírtam egyedül sem fel- sem leszállni, így azzal nyugtattak, abban majd segítenek. El is indítottak, azt mondták, tegyek egy kört a szomszédos utcákban, ők majd várnak a ház előtt és levesznek, ha visszaértem. Hát elbújtak a fiúk, mire a ház elé értem, én pedig kiabáltam be nekik az udvarra, hogy „Itt vagyok, vegyetek le!” Mivel nem jött senki, mentem még egy kört, majd még egyet és még egyet, már az összeesés határán jártam, de hiába kiabáltam, nem jöttek ki. Végül aztán nagyapám szánt meg és vett le, mert ha a fiúkon múlt volna, a mai napig ott köröznék – mesélte nevetve.
„Én és a sport”
Óvodás korában Urbán Rózsika nénihez járt balettozni. A próbákat a kultúrház színpadán tartották, a balettcipőket Budapestről hozattatta le a tanáruk. Ez később elmaradt, de jött helyette a kézilabda, ezt követően pedig a pingpong.
– Apukám ismert pingpongjátékos és -edző volt, így természetesen én is megpróbálkoztam ezzel a sportággal is, nem sok sikerrel. Túléltük, ő is, én is, hogy én ebben nem leszek sikeres. Egyébként sem tudtam megszokni, hogy az én kedves apukám, akit otthon kenyérre lehetett kenni, az edzésen szigorú és rideg velem. „Vigaszul” azért elvégeztem a pingpong bírói képzést, országos asztaliteniszbíró lettem, egy darabig csináltam is, de aztán ez is elmaradt – mesélte.
A gimnáziumi évek alatt talált rá a lovaglásra, ami azonnal hatalmas szerelem lett a számára. Két éven át aktívan lovagolt az Új Élet TSZ pályáján.
– Egy Trabant nevű csődörön lovagoltam, és nagyon imádtam. Ez aztán egészen addig tartott, mígnem egyszer úgy estem le a lóról, hogy agyrázkódást kaptam. A gyógyulás után azonnal vissza szerettem volna menni lovagolni, apukám is sportolóként azt mondta, persze, üljek vissza a nyeregbe, anyukám viszont nem engedett. Ő nagyon féltett attól, hogy komolyabban is megsérülhetek – emlékezett vissza.
„Nagyon nagy Fradi-drukker voltam”
Óriási Fradi-rajongó volt.Vígné PintérLilla a szüleit arra is rábeszélte, hogy járassák a Fradi újságot.
– Az apukám csinált egy faliújságot otthon a szobámba, zöld-fehérre volt festve, arra tettem ki a gyűjtött relikviákat. Egyik születésnapomra azt az ajándékot kaptam, hogy Fradi pártolótag lettem. Göndös Laci bácsi volt a városban a nagy Fradi-vezér, nála lehetett jelentkezni erre a pozícióra, ő adta ki a Fradi-drukker igazolványomat is. Iszlai Kami bácsi többször is felvitt a fővárosba Fradi meccsre, és abban az időben ez hatalmas dolog volt. A kedvenc játékosom előbb Bálint, majd később Nyilasi lett. Sokáig őriztem egy dobozban a relikviákat, aztán megtudtam, hogy az egyik kolléganőm lánya nagyon nagy Fradi-drukker, így aztán neki ajándékoztam a gyűjteményemet. Biztos voltam benne, hogy jó kezekbe kerülnek ezek a kincsek – mesélte.
A nagyszüleire és dédszüleire is büszkén tekint vissza
– Nekem a családom nagyon fontos. Összetartunk, mindig mindent megünneplünk, születésnapot, névnapot, házassági évfordulót, ha pedig épp nincs semmilyen alkalom, akkor keresünk okot arra, hogy együtt lehessünk. Talán ennek is köszönhető, hogy sok történetet ismerek a felmenőimről. Anyai ágon a nagyapám például kéményseprő volt, ő hozta a szerencsét a családba, apai ágon a dédnagymamám pedig Orosháza első bábaasszonya volt, a mai napig bekeretezve őrizzük a falon az bábalevelét. Apukám – a harmadik unokája – volt az utolsó, aki a „kezére született.”, az ő lánya, a nagymamám pedig harisnyaszemfelszedő lett. Akkoriban még nem volt tévé, nem volt rádió, úgyhogy amíg nagymamám szedte fel a szemet, addig nagyapám felolvasott neki. Móra Ferenc Aranykoporsója volt a kedvencük. Azt hatszor is végighallgathatta. Az biztos, hogy az olvasás szeretete az egész családunkat jellemzi. Én például a nagy indiánkönyvekbe voltam beleszeretve gyerekkoromban, ma pedig nagy westernfilm-rajongó vagyok – mesélte.
