- hirdetés -

Több mint húsz éve lépett a pedagóguspályára, rengeteg kis alsós nevelkedett a szárnyai alatt. Ezek a szárnyak sosem sajnálták az időt az ölelésre, a buksisimogatásra, hiszen Krisztina azt vallja, a szeretet a kulcs mindenhez, így a gyerekek motiválásához is. Ő mesél most nekünk.

Aki látja munka közben, azt mondja, tanító néninek született. Ha gyerekek közé kerül, azonnal mosoly ül ki az arcára, látszik rajta, hogy mellettük érzi magát igazán elemében. Mindig kedélyes és optimista, az elébe gördülő akadályokra sosem problémaként, helyette inkább kihívásként tekint, melyeket úgyis megold, miközben még tanul is belőlük. Ilyen ő az iskolában is, pedig azt mondja, nem pedagógusnak készült. Két célja volt gyermekként, de egyikben sem szerepelt a katedra (a színpad viszont igen).

– Iskolás koromban mindenképp előadóművész szerettem volna lenni. Balettoztam és néptáncoltam sok éven át, de egészen pontosan a színészi pálya vonzott. Aztán sajnos nem voltam elég ambiciózus ahhoz, hogy felvételizzek a Horváth Mihály Gimnázium dráma tagozatára, helyette Orosházán maradtam, és a Mezgébe kerültem, ahol mezőgazdász szakmát szereztem. Egész pontosan baromfitenyésztő vagyok – meséli nevetve Krisztina, rögvest hozzáfűzve, hogy a szakma iránti érdeklődése egészen addig tartott, míg bele nem látott a dolgok sűrűjébe.

Szíve mélyén színész szeretett volna lenni (Fotó: Horváth Bence)

Itt nem a kiscsibék simogatása volt a feladat

– Imádom az állatokat, soha életemben nem vágtam el egyetlen csirke nyakát sem. Itt azonban nem a szárnyasok dédelgetése volt a feladat. Ettől függetlenül nagyon szerettem a sulit, akkoriban a Mezgé egy igen komoly és színvonalas iskola volt. Sokan mentek tovább mezőgazdasági, agrártudományi főiskolára vagy egyetemre, de ugyanúgy nálam is figyelembe vették, hogy tanítóképzőbe jelentkezem, és tökéletesen felkészítettek a felvételire történelemből és magyarból egyaránt. Ezek a tárgyak nagyon jól mentek, de az nagy szerencsém, hogy matematikából nem kellett érettségiznem. Akkor lehet, nem lett volna kitűnő a vizsgaeredményem – mesélte mosolyogva.

Krisztina színészi vágyai tovább éltek azért még a középiskolás években is. Fantasztikus magyartanáraként emlékszik vissza Erdélyiné Nagy Izabellára, aki irodalmi színpadot vitt a Mezgében. Ennek a körnek ő is oszlopos tagja volt.

Szülei még el is nevezik baromfijaikat, akiket háziállatként szeretnek (Fotó: Horváth Bence)

– A legkomolyabb szerepem Hermia karaktere volt egy Szentivánéji álom átdolgozásban. A Kossuth-napon vittük színpadra, akkor volt a premier. Ez egy elég komoly színdarab, sokat készültünk rá, de a próbákon így is mindig remek volt a hangulat. Az irodalmi színpad mellett rengeteget szavaltam, versenyekre is gyakran vittek, mindig szívesen adtam elő verset és prózát egyaránt, nem egy első és második helyet sikerült begyűjtenem az évek alatt. Már akkor is elkötelezett híve voltam a szép beszédnek, a kifinomult előadásmódnak, és ezek értékét igyekszem a mai gyerekekben is erősíteni – hangsúlyozta.

A Magyar Vöröskereszt tagja volt

A tanítóképzőt Békéscsabán végezte el, majd a diploma után két évig tanított Orosházán. Időközben megszületett a kisfia, de sajnos a GYES ideje alatt lejárt a szerződése az iskolával. A katedra helyett a Magyar Vöröskereszthez került, ahol több mint hat éven át dolgozott. Innen került vissza a tanári pályára, a Vörösmarty után Szentetornyára, majd a református iskolába, ahol a mai napig tanít.

De térjünk vissza egy kicsit a tyúkokra, kacsákra, libákra és pulykákra.

– A baromfitenyésztő nagyon hasznos és szép szakma. Amikor én végeztem az 1980-as évek végén, még volt is jövő ezen a pályán, de nem sokkal később már igen nehéz lett boldogulni rajta. Épp ezért sokunknak vett más irányt az élete. De imádtam a kisállatokat, örömmel mentem a keltetőbe és simogattam a kiscsibéket. Viszont a bontásgyakorlatot meg a libatépést, libatömést már kevésbé szerettem. Talán ehhez a szemléletemhez köthető az is, hogy nem igen eszek húst. A szüleimnek vannak díszbaromfiai, több lili és egy kínai selyemkakas is kapirgál az udvaron, de ők sem haszon-, hanem inkább háziállatként tekintetek rájuk. Mindegyiknek nevet adnak, és nem is vágják le őket. Majd ha végkimerülésben elpusztulnak, akkor eltemetik őket a kert végében. Így vagyunk mi az állatokkal – mesélte.

Ha a továbbiakban is értesülni szeretne a témában,
akkor lájkolja az OrosCafé Facebook-oldalát.