Neki ez nem csak egy hobbi. Ez az élete. Azt mondja, fáj a szíve, ha nem tud mindennap lemenni a műterembe festeni, de hát az évek rajta is telnek. Idén betölti a nyolcvanat, ettől függetlenül még mindig vonzza az újdonság varázsa, ezért is próbálta ki magát az applikációs technikában. Horváth János festő mesél.
„Ezeket te készítetted? Ennyire pontosan meg tudtad festeni a női alakokat? Olyan élethűek, mintha fotózva lennének!” – mondta ámuldozva néhány évvel ezelőtt egy kiállításmegnyitón az egyik érdeklődő Horváth János képe előtt állva. Az alkotó néhány percig megadta magának azt az örömet, hogy elhitesse a kérdezővel, ő valóban képes a tökéletes emberábrázolásra, de aztán természetesen elárulta neki, hogy amit lát, az valójában az applikációs technikának köszönhető.
– Nem én találtam ki, már Picasso előtt is használták a nagyok, de nekem is nagyon megtetszett. Az applikációs akvarelljeimhez a hátteret magam festem meg, aztán pedig a hölgyek fotóit egyszerűen hozzáillesztem. A képeket a feleségem divatlapjaiból vágtam ki. Először nem igazán örült neki, de aztán megnyugtattam, hogy szép lesz az eredmény – mesélte Horváth János, akivel az Orosházi Képzőművészeti Közhasznú Egyesület műtermében találkoztunk. Igyekszik minél gyakrabban lejárni a Zombai utcára, hiszen lételeme az alkotás.
Itt a „valami új”: Néhány ízelítő az applikációs technikából (Fotók: Horváth Bence)
Ünnep volt a falu életében egy kiállítás
– Úgy érzem, én erre születtem. Számomra a művészet lényege, hogy adjak az embereknek valami szépet, jót, értelmeset. Rengeteg tanítványom volt, 36 évig vezettem gyerek és felnőtt rajzszakköröket. Csodás évek voltak ezek, akkoriban még más szemmel tekintettek a képzőművészetre. Nem volt olyan kis település a megyében, ahová az Orosházi Festők Csoportjával ne mentünk volna kiállítani. Egy ilyen esemény ünnep volt a falu életében, sokan eljöttek megnézni a munkáinkat, megvendégeltek minket, amivel épp tudtak. Egy kis málna, egy kis pogácsa, mikor mi volt, és látszott az embereken, hogy a képek megcsodálása valódi örömet nyújtott a számukra. Ma már más világ van, és ez nem csak a vírusnak köszönhető – mondta elkeseredve.
Mindettől függetlenül Horváth János úgy él és alkot, ahogy azt művésztanáraitól tanulta.
– „Csak azt csináld, amit a szíved diktál! Amit mi mondtunk, az csak néha jusson eszedbe, de akár el is felejtheted. Ez a lényege a művészetnek.”
– nekem ezt tanították a mestereim. Úgyhogy amikor tudok, lejövök ide, és kifestem magamból, ami belülről jön. Napi 6-7 munkát is elkészítek. Rengeteget el is ajándékozok közülük, hiszen jó látni, mikor örömet szerzek valakinek egy-egy festményemmel – mesélte, miközben mosolyogva nekem is átnyújtott egy csodás, napraforgós képet.
Szívesen nyitnának a fiatal festők felé
Horváth János a szentesti hadseregből került 1964 januárjában az előző évben Feldmann Tibor, Dénes Sándor, Fekete János és Szűrszabó Elek által megalapított Fiatal Orosházi Festők Csoportjához, mellyel sok szép sikert értek el.
– Régen volt, de akkor hatalmas elismerésnek számított, hogy megkaptuk a Szocialista Kultúráért díjat, melyet az Országházban vehettünk át. De ugyanúgy büszkén mutatom Békés Megye Tanácsának Művészeti Díját is, melyet szintén kevesen érdemeltek ki. A csoportunk ezen kívül a Petőfi emlékérmet is átvehette. Sokan azóta örök búcsút vettek a földi élettől, a mai tagok közül is a legtöbben már idősebbek. Mi nyitottak vagyunk a fiatalok felé, szeretettel várjuk őket köreinkbe, de sajnos azt tapasztaljuk, hogy ez a fajta közösségi élet nem vonzza őket – jegyezte meg.
Fotók: Horváth Bence
„Munkácsynak mennyi volt?”
Horváth János azt vallja, nem az iskola tesz valakit igazi festővé, hanem a lélek, az akarat és a tudás. Ő maga nyolc osztályt végzett, műbútorasztalos szakmunkás bizonyítványa van, mégis a képzőművészet lett az élete. Az alkotás mellett a tanítványainak élt.
– A rendszerváltás után azt mondták, mivel nyolc osztályom van, nem oktathatok tovább. Én erre azt kérdeztem: „Munkácsynak mennyi volt? Derkovitsnak mennyi volt?” A tanítványaim közül sokan lettek főiskolát, egyetemet végzett rajztanárok, akikre nagyon büszke vagyok. A lányom iparművész tanárként dolgozik az ELTE-n, a fiam pedig szintén művész lett, ő színészként dolgozik. Kell ennél több? Azt hiszen, nem is kívánhatnék többet – zárta.
Fotó: Horváth Bence
