„Aki kapni akar, annak meg kell tanulnia adni.” – írja Lao-ce tanítása. Igaza van. Mondom ezt egy bizonyos kor és főként két gyermek után, mikor már valóban úgy érzem, nekem nincs szükségem ajándékokra, meglepetésre, sokkal nagyobb öröm, ha mást meglephetek vagy megörvendeztethetek valamivel. Főként, ha ez a valaki egy gyermek. Mi lenne velünk gyerekek nélkül? Elveszítenénk a csodát. Pedig a karácsonyban épp az a szép, hogy valami olyanra várunk, olyat remélünk, amit az agyunk nem, csak a lelkünk fogad el. Racionális felnőttként nem hiszünk már a láthatatlan dolgokban, de azáltal, hogy a gyermekeinknek megpróbáljuk továbbadni az ünnep szellemét, mégis egy kicsit a miénk is marad az. A Jézuskavárás izgalma, a karácsonyfa szépsége, a csilingelő csengettyű hangja…mi magunk teremtjük meg mindezt, mert még rémlik sok tíz évvel ezelőttről, mennyire jó várni, izgatottan várni, hinni és megélni. Emlékszem, mikor úgy harminc évvel ezelőtt a bátyám szenteste kinézett az ablakon, és örömében felkiáltott: Ott megy a Jézuska! Látott valami fényességet elhaladni a házunk előtti havas úton, és biztos volt benne ő is, és persze ezután én is, hogy az csak a Jézuska lehetett. Még ma is azt gondolom, igaza volt. Miért? Mert egy gyermek, egy jóságos, önzetlen, szeretetre nyitott lélek valóban láthatja őt. „Igazán mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyerek, nem jut be oda.” – olvasható az ő tanítása a Máté evangéliumában. A gyerekektől tanulhatunk a legtöbbet. Ha figyeljük őket, mi is a részesei lehetünk a minden pillanatban jelen lévő csodának.
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.