Sosem tanította neki senki, hogyan kell adni. Sosem voltak milliói, melyekből úgy érezte volna, nem hiányozna néhány tízezer. Huszonhat éves autóval jár, de azt mondja, számára tökéletesen megfelel. Nem vágyik magától tolató kocsira, márkás ruhákra, drága ékszerekre, sokkal boldogabbá teszi az, ha adhat. Mindegy kinek vagy mennyit, csak adhasson.
– Gyerekkoromban nem dúskáltunk az anyagi javakban – kezdte Gyöngyi. – Olyan családban nőttem fel, ahol nem volt mindennap hús az asztalon, így át tudom érezni, milyen az, amikor nincs. A családomban nem adakozott senki, és részemről sem egy elhatározás kérdése volt az, hogy akin tudok, segítek. Egyszerűen csak éreztem, mikor már volt saját keresetem, hogy ha abból a kevésből csak egy picit is tudok adni, akkor nekem azt meg kell tennem. Ha csak kétszáz forintom volt, amit a perselybe dobhattam, akkor annyit tettem bele. A lényeg az volt, hogy segíthetek másokon, és engem ez mindig nagyon jó érzéssel töltött el.
Sokan tévesen úgy gondolják, nem éri meg, sőt, szinte ciki keveset adni. Pedig ez nem így van. Minden apró segítség több annál, mintha semmit sem tennénk. A mondás pedig egy gyűjtés esetén kimondottan igaz: Sok kicsi sokra megy.
– Imádok részt venni cipősdoboz-akcióban, izgatottan csomagolom évről-évre a gyerekeknek az ajándékokat. Nem tudom, kihez fog eljutni az én dobozom, de szívből remélem, hogy örömet szerzek vele. Sokszor segédkezem gyűjtésekben, – rászoruló családoknak tartós élelmiszert, ruhát juttatunk el, – de ugyanúgy az állatokon is igyekszem segíteni. Ha csak néhány doboz konzervet fut ki, amit utalok, azzal is meg lehet tölteni egy-két éhes pocakot. A nagynéném ugyanígy gondolkozott. Nagyon kicsi nyugdíja volt, mindössze hetvenezer forint, de minden hónapban befizetett csekken 2000 Ft-ot a mentősöknek. Azzal érvelt, jó helyre megy, hiszen ők emberéleteket mentenek – tette hozzá.
A legtöbben csak magukkal törődnek és nem figyelnek oda másokra
Gyöngyi egy mérhetetlenül pozitív ember. Még kislányként, háromévesen veszítette el az édesanyját, ő mégsem engedte meg magának, hogy elfeledje, milyen boldognak lenni. Elhatározta, észre fogja venni élete picinyke léleküdítő momentumait, és megtanul örülni minden apróságok.
– Reggel, miután felkelek, az az első, hogy megetetem a madarakat. Hideg van már kinn, és ebben az évszakban nehezen találnak maguknak eleséget. Sajnos kevesen vannak, akik észreveszik a segítségre, támogatásra szorulókat, hiszen nagy a rohanás és kevés az idő, hogy odafigyeljünk másokra, egymásra. A legtöbben csak magukkal törődnek, és így kezd kiveszni a figyelmesség. Pedig jót tenni nagyon könnyedén lehet. Akár egy jó szóval, egy kedves gesztussal vagy egy mosollyal is okozhatunk örömöt – jegyezte meg.
Gyöngyi úgy érzi, valamilyen formában mindig visszakapta jóságát. Azt mondja, az égiek folyton megjutalmazzák…Hiszen ott fenn nyilván van tartva minden.
– Mindenki úgy megy el, ahogyan születik, nem viszi át senki anyagi javait a másik oldalra. Nem értem meg azokat, akik csak gyűjtik-gyűjtik számlájukon a pénzüket, és nem tesznek vele semmit. Ha nekem millióim lennének, akkor még többet adakoznék – fűzte hozzá mosolyogva.
Azt mondja, megvan mindene, háza, autója, igaz, hogy az utóbbi 26 éves, de számára csak az a fontos, hogy még gurul. Ő az egyszerű ruhákban is jól érzi magát, és nincsenek különösebb vágyai sem. Néha elmegy kirándulni, vagy vesz egy-egy jó könyvet, és neki ez bőven elég.
– Sosem nézem meg azt, hogy kinek adok. Az utcán koldulótól sem sajnálom a pénzt még akkor sem, ha tudom, hogy alkoholra fogja költeni. Sajnálom őt, hiszen lehet, önhibáján kívül került ebbe a helyzetbe. Nem ítélhetünk meg senkit, hiszen nem tudhatjuk, miért vált azzá, aki. Míg hasonló cipőben nem jártunk, nem mondhatunk róla véleményt. Sokkal fontosabb a megbélyegzésnél és az előítéleteknél az, hogy szeretettel forduljunk a másikhoz. Ha egyszer megtapasztaltad, milyen jó érzés adni, akkor nem is fogsz tudni másképp cselekedni – zárta gondoltait.
Képek forrása: pixabay.com
