Vona Auróra Vanessza elkerülhetné a megjegyzéseket, megúszhatná, hogy nap mint nap megbámulják, ha egész nap otthon maradna és bezárkózna a négy fal közé. Igen, tudja, már elégszer tapasztalta, hogy ha kilép az ajtón, akkor ez vár rá. De már nem érdekli. Helyette amikor csak teheti, koncertre jár, táncol, modellkedik, sőt lehet, egyszer majd egy színpadon énekelni is halljuk majd őt.
Vona Auróra Vanessza 17 éves, a Táncsics gimnázium tizedik évfolyamos tanulója. Veleszületett, gyógyíthatatlan betegsége az izomletapadás. A hétköznapokon is folyamatos segítségre van szüksége, az édesanyja olyan számára, mint a másik fele. Ő öltözteti, fürdeti és készíti el lánya frizuráját, hogy Vani szépen mehessen a suliba. De nemcsak ezekben a folyamatokban van a segítségére. Vani azt mondja, ő a legjobb barátja, sőt a lelki társa is. Pedig korántsem volt mindig ilyen könnyű Faházi Szász Máriának elfogadnia ezt a helyzetet.
– A terhesség alatt végig azt mondta az orvosom, hogy minden rendben van – mesélte az édesanya. – Mivel Vani már a második gyermekem, tudtam, hogy körülbelül milyen lesz a 9 hónap várandósság, ezért is volt furcsa, hogy 4-5 hónaposan még nem éreztem a kicsi mozgását, rugdosását. Ezt többször próbáltam jelezni az orvosom felé, de ő általában csak annyit reagált erre, hogy biztos lusta a kislány. Mikor Vani megszületett, nagyon drasztikus látvány tárult elém. A kis lábai fenn feküdtek a vállain, a két kis keze pedig csak egyszerűen lógott. Az első három nap nem tudtam elfogadni őt. Nagyon nehéz volt. Az a kép, amit akkor láttam, életem végéig el fog kísérni – emlékezett vissza Mária.
Az orvosok nem kecsegtettek semmi jóval
Az orvosok sem tudták a születéskor, milyen betegségben szenvedhet a kislány. Később derült ki, hogy izomletapadása van. A szakemberek a tapasztalataik alapján nem hitegették a szülőket, sőt arra készítették fel őket, hogy valószínűleg gyermekük egész életében kerekesszékhez lesz kötve. Ők azonban megpróbálták a lehetetlent.
Mária azt vallja, rengeteget jelent az, hogy egy gyerek és a szülei hogyan viszonyulnak az adott betegségéhez. Vannak, akik egyszerűen elfogadják és nem küzdenek ellene, elengedik annak reményét is, hogy jobb lehet. Ők azonban nem ilyenek.
– Sokáig fenn voltunk a klinikán, szinte alig jöttünk haza – folytatta az édesanya. –Rengeteg terápia várt rá, de szerencsére az már hamar kiderült, hogy szellemileg nagyon is fejlett kislány. Az IQ-ja mindig is magasabb volt az átlagnál.
– Csak épp a fenekemen pattogtam – veszi át a szót nevetve Vani. – Négy éves koromig nem tudtam járni, de azért valahogy a magam módján megoldottam a mozgást. Persze lelkileg sem volt könnyű már az oviban sem. Emlékszem, néztem a kezeimet, és láttam, tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek. Ez sokáig megviselt. Éltem meg nehéz időket – mesélte.
A többiek beleviszik a jóba és a rosszba is
Négy évesen jött el a pillanat, mikor a kislány megtette az első lépéseket. Édesanyja egy hulahopp karikára helyezte piciny, törékeny kezeit, Vani arra támaszkodva indult el.
– Hihetetlen boldogok voltunk. Egyáltalán nem lehettünk biztosak abban, hogy valaha is lábra áll. Ezt is, mint mindent, játékosan gyakoroltuk, nem pedig muszájból – mesélte Mária.
Vani nyolc éven át tanult a Székács evangélikus iskolában. Azt mondja, már akkor biztonságban érezte magát, mikor először belépett a suli ajtaján. Az osztálytársak folyton kérdezgették, miben és hogyan segíthetnek neki. Így a gimi kezdetén félt is attól, milyen lesz a Táncsics falai közt, de itt is hamar elfogadták, és rengeteg új barátja lett.
– A többiek visznek bele a jóba és a rosszba is. Járunk bulizni, és csak úgy összejövünk beszélgetni is. Nem zárkózom be soha, szeretem a pörgést. Korábban próbálkoztam a hiphoppal is. Természetesen az sem úgy ment, mint akárki másnak, de jól fogadtak, és még én is meglepődtem, hogy mire vagyok képes. Aztán egy darabig salsáztam, majd színjátszást is kipróbáltam. Az életemet vittük színpada, bár akit játszottam, teljesen más jellem volt, mint én. A szerep szerint zárkózott és magányos voltam, pedig ez a valóságban egyáltalán nem jellemző rám. Aztán két éve jött az új szerelem, a modellkedés. A facebookon találtak rám, és azóta több castingra is felhívtak már a fővárosba – mesélte.
Híres barátai is lettek a közvetlensége által
Mikor megkérdeztem Vanit, mi a legnagyobb erőssége azt válaszolta, hogy ő soha nem adja fel. Felállt a nulláról, küzd és hajt nap mint nap. Egyetemre szeretne menni, Szegeden vagy Budapesten jogásznak tanulni. De az anyukája megsúgta, akár még a hangjával is lehet híres. Több szakmabeli szerint ugyanis remekül énekel. És nem kevés barátja van a zeneiparban.
– Sok koncerten voltunk már anyával, és általában utána oda is mentünk a fellépőkhöz autogramért és egy közös fotóért. Ezekből a rövidke találkozásokból és beszélgetésekből nem egyszer barátságok is születtek. Tartjuk a kapcsolatot Joshsal és feleségével, Szarvas Szilvivel, meg Korbely Zolival és Opitz Barbival is. Sok barátom van, akik szeretnek és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Régebben borzasztó érzés volt, mikor idegenek megbámultak és beszóltak az utcán. Sokat sírtam emiatt, de ma már nem érdekel. A lényeg, hogy én jól érzem magam a bőrömben – tette hozzá.
Anya és lánya kapcsolatát talán egy idézeten keresztül lehet a leginkább megérteni.
Anya és lánya kelnek át a folyón.
– Kérlek, kicsim, fogd a kezem!
– Nem, Anya! Te fogd az én kezem!
– Mi a különbség?
– Ha én fogom a te kezed és valami történik velem, megeshet, hogy elengedem. De ha te fogod az én kezem, akkor teljesen biztos vagyok benne, hogy történhet bármi, te nem engeded el soha.
Fotók: Horváth Bence
