Virággal, koszorúval, gyertyával és emlékekkel, könnyes szemmel keressük fel szeretteink nyughelyeit halottak napján. Sosem feledjük arcukat, mosolyukat és hangjukat. Amíg emlékezünk, addig velünk vannak.
Az év talán legszomorúbb ünnepe a halottak napja és mindenszentek. Ilyenkor felerősödik azok hiánya, akik nem lehetnek már velünk. Minden nap gondolunk rájuk, de ekkor súlyosabbak az értük hullajtott könnyek. Virágok, koszorúk és gyertyák társaságában, kissé bizonytalanul, torokban dobogó szívvel állunk meg szeretteink sírja mellett, és a régmúltra, a szépre gondolunk. Mindegy, hogy szüleink, gyermekünk, párunk vagy rokonunk sírján gyújtjuk meg az emlékezés lángját, a hiány ugyanaz. Elmorzsoljuk a könnycseppeket, majd felemelt fejjel, erősen lépünk vissza a mindennapokba. Hiszen azt mondják: az élet megy tovább. Nélküle, nélkülük, de megy tovább.
Mindenszentek és az azt követő halottak napja története régre nyúlik vissza. A római katolikus egyház 835-ben nyilvánította november 1-jét mindenszentek ünnepének, majd november 2-át is szent nappá, a halottak napjává nevezte ki. Először a Cluny-i bencés monostor apátja, Szent Odilo szólította fel a rend tagjait 1000 környékén, hogy járjanak közbe az elhunytakért, ezt vette át később az egyház, és lett november második napja a holtakról való megemlékezésé. Nálunk a sírok virágokkal és koszorúkkal való feldíszítése a 19. század elejétől terjedt el német katolikus hatásra. E szokást nemcsak a katolikusok, hanem a protestánsok és a nem hívők is átvették.
