„Merni kell hinni önmagunkban!” – vallja Busa Karin. Ő maga is csupán az ötvenedik életévét betöltve lett erre kész, de ma már egy napja sem telhet el úgy, hogy ne tenne valamit vágyai megvalósításáért. Mindig tervez, folyamatosan tesz-vesz, állandóan alkot, mert úgy tartja, ha az embernek nincs célja, akkor el fog veszni.
Karint sokan ismerik a Viharsarki Állatőrség Alapítvány által, melynek önkéntes tagjaként évek óta segít a rászoruló állatokon. Otthonában is hat kutyust tart, néhány hónapja pedig megnyitotta, és azóta önerőből üzemelteti tanyáján a Rinka Mancsot, mely átmeneti szállást nyújt olyan kutyák részére, akik rossz körülményeikből kimentve új, szerető gazdira várnak. „Ha szükséged lesz egy kézre, itt a mancs!” – olvasható a Rinka Mancs átmeneti kutyaotthon falán. Ez a felirat is mutatja, mennyire közel állnak a szívéhez a kutyusok. Ahogy ő mondja, itt nem csak ellátást kapnak a lakók, hanem sok-sok szeretetet is.
De most térjünk át Karin történetének azon részére, mely sokak számára még nem ismert. Miért is lett elve Karinnak a fent idézett gondolat, és miért csak az ötödik ikszen túl lett kész erre?
– Mikor 1979-ben Lipcséből Orosházára költöztem, még egyáltalán nem beszéltem magyarul, és a férjemen meg az egy éves kislányomon kívül senkit sem ismertem a városban, sőt annak tágabb környezetében sem. Persze minden nap tanultam egy keveset ebből a bonyolult, a németre egyáltalán nem hasonlító nyelvből, és egyre magabiztosabb is lettem. De Magyarországon nemcsak a nyelv volt más, hanem az emberek is. A saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy a magyarok kedvessége sok esetben csak „színház”. Volt, aki közvetlennek és barátságosnak mutatkozott, majd a hátam mögött kibeszélt, sőt keresztbe tett nekem. Ez egy új „élmény” volt a számomra, amiből sokat tanultam – emlékezett vissza.
Nem bízott magában, így nem mert belevágni semmibe
Karin azt mondja, ideköltözése után nem volt önbizalma semmihez, nehezen vágott bele bármibe is. Mindig ott volt benne a félsz, hogy neki ez úgysem fog sikerülni. Nem mert például jogosítványra jelentkezni, mert félt a KRESZ vizsgától. Aztán tíz perc alatt nulla hibaponttal teljesítette azt. Félt iskolába jelentkezni, mondván, neki az úgyse menne, de a szociális ápoló és gondozó végzettséget ötös bizonyítvánnyal szerezte meg. Át kellett lépnie a saját határain, be kellett magának bizonyítania, hogy igen, erre is képes. És aztán ahogy ez elindult, és egyik sikerélmény jött a másik után, egyre jobban mert hinni saját magában. Aztán nagy lépésre szánta el magát. A tizenöt éves kora óta aktívan dohányzó Karin 2013-ban úgy döntött, lemond káros szenvedélyéről.
– Az év októberében találtam egy motiváló okot, ami miatt le tudtam tenni a cigarettát. Beleszerettem a vintage stílusba és elhatároztam, hogy felújítom, illetve átalakítom a házunkat. Havi harmincezret megspóroltam a cigin, és emellett szülinapra, névnapra, karácsonyra is pénzt kértem, amiből tovább szépítettem az otthonunkat. Az nem lett volna jó megoldás, ha a családtagokra bízom az ajándékvásárlást még akkor sem, ha tudják, milyen stílusú lakberendezési tárgyakra vágyom. A fejemben akkor már egy olyannyira letisztult kép volt a lakás új külsejéről, amit csak én tudtam megvalósítani – mesélte Karin.
Az eredmény lélegzetelállító lett
A lakás 2020-ra lenyűgöző lett. Leesik az ember álla, ha belép ide. Nem győztük kapkodni a fejünket, hiszen minden sarokban újabb és újabb, mesésebbnél mesésebb látvány fogadott minket. Élmény volt itt tartózkodni, hiszen ez a hely egyszerűen az otthon érzését sugározta. Itt minden egyes darabnak lelke van, és mindnek meg is van a maga helye. Balettcipő, jégkorcsolya, hegedű, porcelánbaba, antik varrógép, csipkék, gyönyörű teás- és étkészletek, a bútorokon régi, míves fogantyúk, tésztaszűrőből készült lámpák. Karin az interneten is sokat bogarászott, mire rátalált ezekre, és az ócskapiacra járva is sikerült egy-egy stílusban hozzá illő darabot beszereznie. És nemcsak gyűjtötte ezeket a tárgyakat, egy részüket ő maga is újította fel.
– A megvásárolt bútorok egy részét én csiszoltam és festettem újra. A kandallónkat is én alakítottam át, de emellett dekupázs technikával is szépítettem a lakásunk darabjait. Most már minden a helyén van az otthonomban is, és a lelkemben is. A házunk is olyan, mint amilyenre vágytam, a Rinka Manccsal pedig a legnagyobb álmom teljesült. Míg élek és bírom, csinálni fogom. Látod, el is sírom magam, ha erről beszélek, annyira boldog vagyok – zárta meghatottan.
Fotó: Horváth Bence
