Ficsor Zoltán aranykoszorús és Békés Megyei Príma-díjas cukrászmester rengeteget dolgozik. Esküvői tortákat süt, és emellett viszi népszerű szentetornyai cukrászdáját is. Pörög, nyüzsög, nem sokat pihen. Ki gondolná róla, hogy egykoron nyugodt, csendes, egy helyben ülő kisgyerek volt, akinek a virágok jelentették a boldogságot. Erről az ifjúkori hobbiból mára sem mondott le.
– Mindig is nagyon szerettem a fákat, a virágokat, a dísznövényeket. Volt az utcánkban egy idős házaspár, aki megtanított engem szemezni és oltani. Gyerekként szívesen jártam át hozzájuk, és amennyire tudtam, el is lestem a kertészkedés fortélyait, például, hogy hogyan lehet mondjuk birsalmába naspolyát vagy szilvába meggyet oltani. Nagyon magával ragadtak a gyönyörű virágok is. A szüleim nem igazán örültek ennek a hobbinak. Egyrészt, mert a különleges növényekhez nem lehetett akkoriban Magyarországon hozzájutni, másrészt pedig, mert igen szerény körülmények között éltünk. De én szeretek gyönyörködni a virágaimban. Mikor tavasszal nyílik nálunk a rengeteg iris germanica és peónia, az számomra lenyűgöző látványt nyújt – mondta Zoltán.
Természetesen gyermekkorában, még a ’80-as években nehéz volt beszerezni egy-egy különlegességet. Akkor még nem volt lehetősége arra, hogy az internetről rendeljen növényeket. Ebben az időben még katalógusokat nézegetett, ezekből választotta ki a neki tetsző darabokat.
– Volt egy-két kertbarát a városban, akikkel tartottam a kapcsolatot. Összeírtuk, ki mit szeretne beszerezni, azután ők feladták a rendelést. Akkoriban sokat olvasgattam a témában. Minden virágomnak tudtam nem csak a magyar, hanem a latin nevét is. De akik ebben benne voltak, azok mind kívülről fújták az elnevezéseket, mert így tudták cserélgetni őket egymás közt. Harmincöt évvel ezelőtt még nehéz volt beszerezni ezeket, így ha volt valamilyen dugványunk, abból adtunk a másiknak is. Szaporítottuk majd cserélgettük őket. Egy-egy darabra hónapokat kellett várni, de annál nagyobb volt az öröm, mikor a kezünkbe vehettük a vágyott virágot. Az egy más világ volt – tette hozzá.
Nincs elég időd? – Gyűjts órákat!
Ficsor Zoltán a saját és a vendégei örömére számtalan virággal és dísznövénnyel töltötte meg kertjét. A mai napig mindnek tudja a nevét, és szívesen gondozza is őket. Kell egy kis pihenés, feltöltődés a napi rohanás, sürgés-forgás után.
– Hajnaltól estébe nyúlóan dolgozunk. De szerencsés vagyok, mert szerető család vesz körül, és jó kollektíva segíti a munkám, ami egyben a hobbim is. Mégis jó egy kicsit megállni, megpihenni a virágok között. Jó lenne, ha az embernek több ideje lenne. A másik szenvedélyem egyébként épp az idővel kapcsolatos, hiszen régi órákat gyűjtök. Néhány éve kezdtem el ez iránt érdeklődni. Először egy régi orosz darabon akadt meg szemem a hévízi piacon. Azóta már gyarapodott pár darabbal a gyűjtemény. Vettem néhány ezer forintért egy istállóórát, amit egy reklámszatyorban nyújtottak át. Többszörösébe került a felújítása, de megérte, a mai napig működik. Szerencsére egy kedves ismerősöm eddig mindet meg tudta javítani, pedig nem könnyű hozzájuk alkatrészeket szerezni. Más azt mondaná rájuk, hogy értéktelen vackok, de nekem nem azok. Gondolkoztam már azon, miért vált ez számomra ennyire fontossá…Talán azért, mert nincs időm – jegyezte meg nevetve. – És azért, mert szerintem gyönyörűek, igazi gyöngyszemek – zárta.
