Újult erővel tér vissza a Léleksimogató rovatunk. Talán azért is kapott új lendületet, mert eheti vendégünk új néven szólította őt. Lélekemelő lett belőle, talán véletlen…vagy talán mégsem. Annyi bizonyos, hogy sorsát ez alkalommal is beteljesíti: elrepít minket önmagunkba.
Ezen a héten Farkas Andreát kértem meg arra, hogy reflektáljon a neki választott hat szóra. Andrea több mint tíz évig dolgozott a helyi médiában, egészen 2007-ig volt annak szerves része. Előbb hírolvasóként tevékenykedett a rádiónál, majd a Városi Televíziónál került képernyőre, és ezzel párhuzamosan az Orosházi Élet felelős szerkesztője lett. 18 évvel ezelőtt úszott be az életébe az a feladat, amit ma már a hivatásának tekint: temetési polgári szónokként kíséri utolsó útjukra az elhunytakat. Sokan kérdezik tőle, hogy bírja lelkileg az állandó elmúlást? „Nos, igen, olykor embert próbáló, de a családok szeretete, elismerése feledteti a nehézségeket.” – érkezik tőle a válasz.
A hat „szó”, melyet neki választottam: palack, rengeteg erdő közepén, száguldó, épít, feltétel, kitáblázott.
Készüljön fel az utazásra! Ellátogatunk a Plitvicei-tavakhoz és a Zemplénbe, találkozunk egy vaddisznóval, majd kergetjük egy kicsit az időt. Ezután eldobjuk, ami útban van, és nem keressük többé a kifogásokat, hanem megyünk előre a szívünk után. Farkas Andrea gondolatai következnek.
„Először feladta a leckét ez a hat szó! Nem azért, mert a hátam mögött lévő évtizedekkel nem lennék képes értelmes gondolatokat összefűzni, hanem mert pontosan azt tette velem, ami talán a célja és feladata is: leültetett és arra kényszerített, hogy kiszálljak a mókuskerékből. Na, ez a megállás nem volt könnyű! Sokáig nézegettem a nekem szánt szavakat, és csak most jöttem rá, mennyire „jól állnak” nekem. Mintha az Univerzum és a rovat szerkesztője tökéletesen látta volna, mi van most bennem. Hát lássuk, mi is!
Palack
Elkötelezett környezetszerető vagyok, és szándékosan nem védőt írtam. A környezetszeretet szerintem több! Nem a felvonulós, aktivista fajta, arra ott van Greta Thunberg. Én inkább az egyén szintjén próbálom összeférhetővé tenni modern életemet a természet védelmével. És bizony itt van ez a fránya palack, ami nálam egyértelműen a műanyagot jelenti. Elmaradhatatlan része a mindennapjainknak, de talán a szimbóluma is lehetne annak, ahogyan, mi emberek, nem tiszteljük azt, ami körülvesz bennünket. Soha életemben nem dobtam ki a szabadba semmilyen szervetlen mesterséges tárgyat! (Mondom szervetlent, mert bevallom, almacsutka landolt már a mezőn a kezemből.) Nem kellett tanítani rá, valahogy belülről, a zsigerekből jövő gát van bennem, ha környezetszennyezésről van szó. És értetlenül nézem mind a mai napig, hogy másoknál miért nincs ez a gát. Nos, itt ez a palack, ami életmentő lehet, ha tele van vízzel, vannak a Földön vidékek, ahol csak így jutnak iható vízhez. Praktikus, mert könnyű anyagból készült, nyilván olcsóbb is ez a csomagolás, mint az üveg, és még sorolhatnánk az előnyeit. Igen, én magam is használok műanyag palackot vagy zacskót, de képtelen vagyok megérteni, hogy az a mozdulat, amivel mások eldobják a „semmibe”, azzal az energiával a szemétgyűjtőbe, ne adj’ isten a szelektív kukába is tehetnék. De akkor miért nem teszik??? Még ma sem tudom megállni szó nélkül, ha valaki az utcán „véletlenül” kiejt a zsebéből egy papírdarabot, volt már, hogy utána vittem. Hát, nem voltam népszerű! Pedig már tanítjuk az iskolákban, minden sarkon szembejön velünk egy szelektív gyűjtősziget, híradások tömege szól a bolygónk növény és állatvilágát veszélyeztető műanyagtengerről, s mégis azt kell éreznünk, hogy nincs az a kampány, ami elég lenne! Olyan mély szokásrendszert kell gyökerestül kigyomlálnunk az emberek tudatából, hogy képesek legyenek túl nézni a saját életükön. A rossz szokás pedig olyan, mint a szemét: nem dobhatjuk ki az ablakon, lassan kell levinnünk a lépcsőn. Nekem ez élethosszig tartó elköteleződés, úgyhogy fogjuk fel ezt a pár sort egy minikampánynak a környezetért!
Rengeteg erdő közepén
„Meg kell tanulnunk vágyakozni arra, ami a miénk!” (Simone Weil)
A legjobb szavak a felsorolásból, mert nekem ez a megvalósult álmot jelenti! Életem párjával néhány éve találtunk rá a legszebb ajándékra: egy valóságos gyöngyszemre, egy kis házikóra a Zemplénben, amit patak szegélyez, pince és kerekes kút díszít, és valóban körbeöleli az erdő. Ez lett a mi Völgyzugolyunk. A lejtős porta szinte belenyúlik a természetbe, álmaink kertje, amit folyamatosan gazdagítunk, igazi menedék, a megnyugvás szigete. Igaz, a mi alföldi síkvidékhez szokott ízületeink sehogy sem akarják megszokni a hegyvidék adta szintkülönbséget. Sokszor lépni alig tudunk egy-egy hegyi kertészkedés után, de a panoráma, amivel sosem fogunk betelni, a madárzsivaj, a csend és a nyugalom mindent feledtet. Azon kapjuk magunkat, hogy simogatjuk az elültetett fákat és bokrokat, s megdicsérjük, ha új hajtást hoznak. Tény, hogy a vadállatok is testközelben vannak, a vaddisznók például előszeretettel túrják fel a pázsitot, magam sem hittem volna, de szarvasgombát találtak a kertünkben! Bizony, szaladtam már hegynek felfelé teli talicskával, annyira megijedtem tőlük. Idén volt egy fecskepárunk is, négy kis fióka repült ki, tanúi lehettünk, hogyan próbálgatják a szárnyaikat. Lett egy vad cicánk, akit egy év alatt sikerült annyira „megszelídíteni”, hogy már nem szalad el, ha egy méterre megközelítjük. Megdöbbentő, hogy ezek az egyszerű, apró, kis örömök milyen lélekemelőek tudnak lenni! Varázslatos, ahogyan a természet átalakít, meglágyít és meggyógyít! Ahogyan magába olvaszt és teljessé tesz. A természet új embert faragott belőlem! Ott szeretnénk majd megöregedni a rengeteg erdő közepén! (Persze, ha még lesznek ízületeink!)
Száguldó
Nekem az idő száguld! De olyan léptekkel, hogy néha már-már kétségbeejtő. Valahogy gyerekként vagy huszonévesen sokkal lassabban teltek a napok. Akkor mindig azt kívántam, bárcsak gyorsabban múlna az idő, bár lennék idősebb, bár, bár, bár… Teljesült a vágyam, most minden olyan gyors. Tele vagyunk határidőkkel, el nem végzett feladatokkal, ránk váró tervekkel, beteljesítésre váró álmokkal. És nincs mindenre idő! Csak futok saját magam után. Sokszor azt érzem, de jó lenne, ha 24-nél több óra lenne egy nap! És néha olyan jó lenne egy kicsit unatkozni is. Máskor meg úgy tűnik, csak elrohan mellettem minden, és félek, talán úgy telik az élet, hogy nem használtam ki jól. Mert ha az idő száguld, az azt jelenti, hogy gyorsan a végére érünk ennek a csodálatos életnek, amit annyira szeretünk! Azzal szoktam magam nyugtatni, hogy jó esetben a másik fele még hátra van. Annyi mindent szeretnék még elérni, megvalósítani, tenni, tele van a fejem ötletekkel! És nekem azt üzeni ez a szó, hogy nem szabad várakoznunk. Mert időből van a legkevesebb. Nem szabad azt mondani, hogy MAJD, a jövőben megvalósítunk valamit. Nem! Most, ma kell tenni, lépni. Észrevenni a lehetőséget, meghallani a sugallatot, megtenni az első lépést. Nem halogatni. Nem hagyni, hogy csakúgy elszáguldjon mellettünk. Azért, hogy ne legyen késő.
Épít
Az élet a legnagyobb rendező, mindent a helyére tesz. Pontosan azt rakja elénk, ami előre visz. Ami előre visz, az épít. Ami épít, az többé tesz. Az ember egész életében épít valamit, azért, hogy több legyen. Építünk házat, otthont, közösséget, karriert, ezeken a szakaszokon mind végigmegyünk. Velem is így volt. De úgy hiszem, az a legfontosabb, hogy magunkat építsük. Sokszor kell újraépítkeznünk, olykor a semmiből felépíteni valamit. Talán mindannyian megtapasztaltuk már, milyen nehéz egy-egy élethelyzet után újra felállni és csak előre nézni. Építkezni akkor lehet, ha nincsenek akadályok, vagy ha vannak, akkor azt a javunkra fordítjuk. Akkor tudunk előrelépni, ha nem nézünk folyton hátra. Ahogy a nagymamám mondta régen: „Dobd a hátad mögé, hogy ne legyen útban!” És az életben az a szép, hogy mindig van egy új lehetőség, amivel tovább vagy újraépíthetjük magunkat. Mindig. A nagy egészben pedig minden kiegészül.
Feltétel
Számomra a feltétel szó kettős jelentéssel bír. Lehet gát, de akár lehetőség is. Ugyanazt az energiát fektetjük bele mindkét esetben, mégis más az eredmény. Ha egy feltételnél folyton csak azt nézzük, miben gátol bennünket, sosem tesszük meg az első lépést. Ám ha az új lehetőségeket látjuk a feltételekben, akkor új utak nyílhatnak meg előttünk. A feltétel, mint fogalom mindig munkát igényel. Mert teljesíteni kell, meg kell neki felelni, épp ezért talán kényelmesebb számunkra, ha gátként tekintünk rá, és ráfoghatjuk a feltételekre, ha valami nem sikerül. Hazudnék, ha azt mondanám, sosem közelítettem ily módon egy-egy feladathoz, én is sokszor fogtam rá a feltételekre a lustaságomat, vagy ha valami nem szolgálta a kényelmemet. De azok így mind-mind elszalasztott lehetőségek lettek. És máris visszakanyarodtam a száguldó idő kérdéséhez. Vagyis egy feltételben mindig a lehetőséget lásd, hogy később ne azt érezd, talán kihagytál valamit!
Kitáblázott
Ezen töprengtem a legtöbbet. A szó annyira kézenfekvő és gyakorlatias, semmi léleksimogatót nem találok benne. Aztán eszembe jut egy régi, 13 évvel ezelőtti vidám emlék, és a nosztalgia mégiscsak simogatja a lelkemet. Egy horvátországi nyaralás alkalmával a Plitvicei-tavak mentén találkoztunk olyan útjelző táblákkal, amelyeken egy bicikliző medve mutatta az ösvényt. Jót mulattunk rajta, mert nyilván senki sem feltételezte, hogy azon az úton csak medvék közlekedhetnek, és csak kerékpárral. De a figyelmünket mégiscsak felhívta. Bár mindig lenne egy tábla, ami arra figyelmeztet: vigyázz, erre ne gyere! Mert az életünk nem ilyen kitáblázott, nem kapunk útmutatót, ha válaszút elé érkezünk. Én mégis hiszek benne, hogyha hallgatunk a saját énünkre, legbelül a szívünk tábla nélkül is tudja majd, merre induljunk. Talán ez az út nem lesz sima és könnyű, talán bicikliző medvék is keresztezik majd, de olyan út lesz, amiből építkezhetünk. (Lám csak, már megint itt az „épít”!) S ha netán később kiderül, hogy mégsem a legjobb utat választottuk, akkor se a kudarcra vagy a veszteségre gondoljunk, hanem arra, hogy mivel lettünk többek, mit nyertünk általa. Rá fogunk jönni, hogy valóban minden mindennel összefügg, és pont azon az úton vagyunk, ahol lennünk kell! Még ha nincs is kitáblázva!”
