A Léleksimogató engem valahogy mindig elvarázsol. Hétről-hétre izgatottan várom, vajon az épp aktuális vendég életének milyen mélységeibe enged be minket. Vajon mesél a gyerekkoráról? Vajon vall a csalódásairól? Elérzékenyít vagy épp megnevettet?
Nagy örömömre F. Varga Mária képzőművész is vállalta az önvallomást. Elfogadta a meghívást, és ajtót nyitott az olvasók számára a múltja és a lelke felé. Aki ma vele tart, az megtudhatja, honnan hiányzik a selyemfestő egyik porca, melyik az az autószerelési művelet, melyet percek alatt végrehajt, illetve azt is, mit szeret a legjobban a cirkuszban.
A számára kiválasztott „szavak”: az idő kereke, billentyű, hegycsúcs, kárpit, mosoly, cilinder
„A felkérés, hogy a Léleksimogató rovat alanya legyek, lehetőséget adott, hogy egy kicsit magamba tekintve értelmezzem a számomra megadott szavakat. Elgondolkodtam, bizony néha a mindennapok tennivalói háttérbe szorítják a belső világunkkal való törődést. Ízlelgettem a szavaimat néhány napig, és egyre több emlékre asszociáltam az életemből, íme az eredmény:
Az idő kereke
Visszatekintve eddigi életem egy pillanatnak tűnik, pedig már a hetedik x-hez közeledek. Milyen találó kifejezés is, az idő kereke, hiszen mit is csinál a kerék? Hát pörög-forog, és amíg kezdetben lassú volt ez a forgás, ahogy az idő telik, úgy gyorsul egyre jobban. Egyik legkorábbi emlékem, még három éves sem voltam, egy nyári nap délutánján a nagymamámnál aludnom kellett volna, de nem ment, csak a légyzümmögés törte meg a csendet, és vártam mikor mehetek végre játszani. Az idő szinte megállt, olyan hosszúnak tűntek a napok. Aztán ahogy sorra jöttek az óvoda, majd az iskola, szaporodtak a feladatok, a kerék beindult, és mire felnőtt lettem, pörgött már rendesen. Persze kis időszakokra kiesek az időből, például amikor olvasok vagy amikor festek. Ilyenkor elcsodálkozom, hová tűnt az a pár óra, annyira elvarázsolnak a regényeim, és amikor a selyemhez érintem az ecsetemet, megszűnik körülöttem a világ. Ma már dacára annak, hogy nyugdíjas vagyok, az idő kereke csúcsra jár, napok, hónapok, évek úgy múlnak el, hogy szinte észre sem veszem, csak az tűnik fel, hogy már megint eltelt egy év, pedig most volt január. A kerék egyszer majd (szerencsére nem tudom mikor) leáll, és akkor átlépek egy másik dimenzióba.
Billentyű
Amikor első osztályba mentem, anyukám megkérdezte tőlem, kislányom, milyen hangszeren szeretnél tanulni? Túl sok választási lehetőségem nem volt, hiszen Mezőberényben akkor csak zongora és hegedű oktatás volt. Én a zongorát akartam választani, valamiért a fekete-fehér billentyűk érdekesnek tűntek számomra. A mama elmagyarázta, hogy mégiscsak jobb lenne a hegedű, mert azt tudnak nekem venni, de zongorát sajnos nem. Én igazán szófogadó kislány voltam, így lettem hegedűs, és a zongorán csak a szamárindulót tudom elpötyögni, azt is csak két ujjal. Túl nagy karriert nem csináltam a hegedülésben sem, bár 8 évig jártam szorgalmasan. Szegény tanárom állandóan mondogatta, nyújtsam ki a negyedik ujjamat, el kell érnem azt a hangot ugratás nélkül, de nem ment. Végül kiderült, hogy a kisujjam tövénél hiányzik egy kis porc ezért rövidebb fél centivel. Ennek ellenére középiskolában, egy zenekarban másodhegedűs voltam, később már csak a baráti bulikon játszottam népdalokat. Aztán hosszú évekig semmi. Néhány hete a család unszolására elővettem a hegedűt, bizony az ujjaim már nem mozognak olyan sebesen, de még nem felejtettem el hegedülni.
Hegycsúcs
25 éve vesztettem el férjemet, Feldmann Tibor festőművészt, akivel 23 évig voltunk házasok. Tibor sajnos elég sokat betegeskedett, elég súlyos asztmája volt, ezért beutalót kapott a Mátrába, a szanatóriumba. Én nem sokkal előtte szereztem meg a jogosítványt, és egy 850-es Fiat boldog tulajdonosa voltam. Máig szeretettel gondolok arra a kis autóra, már csak azért is, mert 3,6 liter benzint fogyasztott 100 kilométeren, de azért voltak hiányosságai is. Ékszíjat már pillanatok alatt ki tudtam cserélni, szükség is volt rá azon az úton. Kezdő alföldi autósként nagy kihívás volt számomra Magyarország legmagasabb hegycsúcsára felhajtani, de sikerült. Kanyarogtam a szerpentinen, felvettem az iramot, mert nem akartam feltartani senkit, hiszen előzni nemigen lehet a kanyargós úton. Mire Mátraházára értem, felforrt a hűtővíz, de egy kis pihenő és vízutánpótlás után felhajtottam a szanatóriumig, ahol már nagyon várt a párom. Ennek már 40 éve, hogy múlik az idő!
Kárpit
Második éve voltunk házasok, amikor megkaptuk egy 1,5 szobás lakást Orosházán, és elköltöztünk a kopokszentetornyai egértanyáról, amit a párom szolgálati lakásként kapott az ÁFÉSZ-tól. Az új lakás konyhájába egy helyes ülősarkot vettünk, faragott asztallal kárpitozott párnákkal. Jó néhány év múlva bizony nagyon elkopott a kárpitozás, és mivel nagyon szerettem, úgy döntöttem áthúzatom. Őze István nagyon kedves barátunk, és festőtársunk az Orosházi Festők Csoportjában kárpitos volt, és elvállalta a munkát. Megmondta, mennyi anyagot vegyek, és rám bízta a vásárlást. Azt hiszem, ez elhamarkodott tett volt részéről, mert én egy nagyon szép kockás anyagot választottam, amit nem volt egyszerű kiszabni. Amikor kész volt azzal adta át a bútort, „Marcsikám, csak egy festőművésznőnek lehet annyi esze, hogy egy ilyen kacifántos anyagot válasszon„. Persze az eredmény nagyon jó lett, azt már csak Pista tudta, mennyit kínlódott a kockák és csíkok összehozásával.
Mosoly
Alaptermészetem szerint optimista beállítottságú vagyok. Nem áll tőlem távol a mosolygás, a nevetés. A szakmám, – vagy inkább hivatásom – a fényképezés egyik fontos része az emberekkel való bánásmód. Ha jó fotót akarok készíteni valakiről, fel kell oldani az esetleges feszültséget, gátlásosságot. Úgy vettem észre, hogy egy kedves mosollyal nagyon sokat tehetek ez ügyben, egyébként is én azt adom az embereknek, amit én is szeretnék kapni másoktól. Elszomorít, amikor valahol unottan, kelletlenül foglalkoznak velem, persze lehet, hogy rossz passzban van az illető, de miért kell ezt másokra is kivetíteni? Hát én mosolygok, sokszor bejön, ha meg nem, hát nem veszítettem semmit.
Cilinder
Olvasmányaimra gondolhatnék, a régi úri világra, hölgyekre nagy estélyiben, és urakra klakkban, frakkban, de nem teszem. Inkább gondolok a bűvészre, aki cilinderéből elővarázsolja a nyuszit, elbűvöli a közönséget, gyerekeket és felnőtteket egyaránt. A cirkusz világa, amely megragad bennünket gyermekként, és amit majd szeretettel tárunk az utánunk jövő generáció elé, hogy felfedezhessék csodáit. Artisták, állatszelídítők és zsonglőrök mellett a varázsló, vagyis a bűvész a kedvenc látványosságom, már-már elhiszem, hogy létezik a valóságban, amit láttat, mert az illúzió tökéletes, és még most is fülembe cseng a régi megszokott szlogen: Nem csalás, nem ámítás…”
