Ez a sorozat – azon túl, hogy megismerhetünk egy-egy érdekes sztorit Orosháza közismert szereplőiről – arra is szolgál, hogy magát az embert közelebbről szemügyre vehessük…
Ez alkalommal Kovács Tibor ül velem szemben, aki – kijelenthetem – nyugalmat és harmóniát áraszt. Beszélgetésünkkor megkérdeztem tőle, hogy jógázik vagy reggelente meditálással indítja a napot, mert egyszerűen sugárzik belőle a békesség. Semmi kapkodás, semmi meggondolatlanság, szinte megnyugtató a társaságában ülni. Meglepődve a feltevésen, annyit válaszolt csupán: „akkor nagyon jól álcázom magam”. Kívülállóként mégis ezt éreztem mellette. És talán ezért is jó a munkájában, abban, amit a hétköznapokon csinál. Kovács Tibor több mint tizenöt éve az Orosházi Mentőállomás vezetője. Az ő története következik.
– Aktív gyerekkorom volt. A kőolajos lakótelepen nőttem fel, nagyokat bandáztunk, ott akkoriban az összes fiú focista akart lenni. Érdekes, hogy senki sem zenélt a családban, de valamiért engem mégis beírattak a zeneiskolába. Cigány prímást akartak faragni belőlem, el is kezdtem hegedülni, nem nagy lelkesedéssel. A tanárom egy emelettel a mi lakásunk alatt élt, és mikor mentem hegedűórára, akkor mindig azzal kezdte, hogy „Tibikém, nem hallottalak téged gyakorolni.” Általában ilyenkor jöttem valami frappáns kifogással, de őszintén szólva nem értettem a zenélés lényegét. Hogy minek vannak ott azok a húrok, meg a vonó…Nem szerettem cipelni sem a hegedűmet, volt, hogy el is hagytam. Lelkesedésemből kifolyólag elég sok igazolatlan hiányzást gyűjtöttem össze. Aztán kipróbáltam a zongorát is, de valahogy az sem vált be. Úgyhogy a zenei törekvéseim eddig tartottak, úgy döntöttem, inkább maradok a hobbifocinál – mesélte.
A „nyeletlen balta” megszeretett és megtanult úszni
A futball mellett az úszással is megpróbálkozott, de már az első órán rámondták: ő az a nyeletlen balta, aki jobban jár, ha víz közelébe se megy. Később azonban magától megtanult minden úszásnemet, és ez a sportág fontos része lett az életének. A strandröplabdát is nagyon megszerette. Békéscsabán még egy négylabda-bajnokságra is jelentkezett a barátaival, ahol amatőr csapatként igen szép eredményt értek el.
– A víz központi része lett az életemnek annak ellenére, hogy nem szeretek horgászni. Egyszer elkísértem egy barátomat, de egyrészt nagyon unatkoztam, másrészt végig a halaknak szurkoltam. Szegények olyan gyanútlanul úszkálnak a vízben. Sajnálom, ha kifogják őket – tette hozzá.
Büszke a magyar kőolajosokra
A Táncsicsba járt, de elmondása szerint túl nagy nyomot nem hagyott a gimnáziumban. Előtte három évig Sarkadkeresztúron lakott, majd 14 évesen költözött vissza Orosházára édesapjához, aki olajbányászként többször járt kinn Irakban is.
– A magyar olajbányászok világszínvonalúak voltak akkoriban. 1990-ben megszűnt a kőolaj orosházi kirendeltsége, pedig itt rengeteg család élt az olajbányászatból. Emlékszem, az Alföld hotelben komoly ünnepségeket is tartottak minden év szeptember első vasárnapján a bányásznapon. Olyankor apám is felvette a díszegyenruháját. A lakótelepen, ahol felnőttem, sokak édesapja dolgozott olajbányászként. Akkor meghatározó volt ez a város életében, szomorú, hogy ma már az emléke sincs meg – jegyezte meg.
Tibor elmondta, a magyar olajbányászat elit színvonalat képviselt.
– Ott volt a Sivatagi Vihar Hadművelet. Szaddám Huszein lerohanta Kuvaitot, majd miután elüldözték onnan, felgyújtotta az olajkutakat. A háború végeztével megjöttek a szakmai társaságok, hogy megszüntessék a tüzet. Nemzetközi csapatok érkeztek erre a feladatra, orosz, amerikai, román és a többi. Sok barátomnak kinn volt az apukája, az enyém ekkor már nyugdíjas volt. Mire a magyar csapat megérkezett, a többiek már hetek óta küszködtek a tűz eloltásával, eredmény nélkül. A magyarok először kaptak egy kis kutat, – hogy na akkor lehet próbálkozni – és csodák csodájára, másnapra már meg is oldották a problémát. Aztán kaptak egy nagyobbat, és ott is eloltották a tüzet. Nem akarták a többiek elhinni. A titok egyébként egy kitörésgátlóban rejlett… Szóval ezt a sikert, ezt az óriási teljesítményt sokan nem sokan tudják, de mikor a kanadai barátom elmesélte otthon, hogy ő járt Magyarországon, megdöbbentő volt, hogy ott még sok év után is milyen tisztelettel és elismeréssel meséltek a magyar katasztrófaelhárítókról. Ők ott akkor presztízst szereztek nekünk – hangsúlyozta.
Újsághordás után úszómesterkedés
De térjünk vissza Tiborra, pontosabban a fiatal felnőttkorára.
– Nem tanultam túl jól, a főiskolára sem vettek fel, így irányítástechnikai műszerésznek tanultam, és az üveggyárban voltam gyakorlaton. Csináltunk ott jó néhány zárlatot. Majd a rendszerváltás után a postán dolgoztam újságkihordóként, sőt még úszómesterkedtem is, de igazából nem tudtam, mi az, amit valóban szeretnék. Végül apám mondta, hogy próbáljam meg a tűzoltóságot. El is mentem a felvételire, ahol azt mondták, ha kellek, 3-4 héten belül tájékoztatni fognak. De egy hónap után sem jött semmi hír, és apám azt mondta, akkor próbáljam meg a mentőknél. Mire a mentőkhöz felvettek, megjött a levél a tűzoltóságtól, hogy szereljek fel. De akkorra már úgy döntöttem, maradok – mesélte.
1993 augusztusban kezdett el mentőzni. Előbb egy két éves általános ápoló képzést, majd a mentőszakápolóit, végül a mentőtiszti főiskolát végezte el. Tizenhat éve választották állomásvezetőnek.
– A mentőállomással szemben nőttem fel. Gyerekként még be is jártunk oda nézegetni a teknősbékákat, mert akkor már volt egy szökőkútjuk. Láttam őket nap mint nap jönni-menni, de én soha nem gondoltam volna, hogy valaha is itt fogok dolgozni. Az első egy hónapban őszintén szólva a frász kerülgetett. Meg voltam győződve, hogy minden egyes kivonuláskor hatalmas bajok fogadnak. Emlékszem, az első alkalommal egy szüléshez kellett kimennünk. Meg voltam rémülve, azt hittem, ott és akkor a szemünk láttára fog megszületni egy kisbaba. Néztem is a sofőrt, hogy ő miért ilyen nyugodt, de mint kiderült, csak be kellett vinnünk a kismamát a szülészetre. Aztán szép folyamatosan jöttek a durvább esetek. Volt egy kollégám, akinek első kivonulásakor egy busz ütközött össze egy vonattal. Lehet, ha velem történik ez, én már aznap azt mondom: köszönöm, nekem ez ennyi volt – tette hozzá őszintén.
„Emberként és szépen kell bánni azokkal, akikhez segíteni érkezünk”
Tibor azt mondja, az emberek szeretettel bántak és bánnak vele. Mikor felvették a mentőkhöz, úgy érezte, másképp néznek rá és tisztelettel beszélnek hozzá, pedig ő nem érezte, hogy ettől különlegesebb lenne.
– Sok hálát és szeretetet kapok az emberektől. Talán mert az a munkám, hogy segítsek. Összeszámolva a 27 év alatt körülbelül 30-40 ezer beteggel találkoztam. Emberismeret szempontjából sokat tanulhattam. Ez az élet iskolája… Ha kimegyek, akkor baj és ijedség fogad. Ha én nyugalmat tudok sugározni, akkor mindenki nyugodtabb lesz a környezetemben. Azt szokták mondani, a gyógyítás csak 50%-ban tudás, emellett viszont 50%-ban „ember” is. Emberként és szépen kell bánni azokkal, akikhez segíteni érkezünk. Remélem, az itt eltöltött idő alatt sokat tudtam adni, mert az biztos, hogy én sokat kaptam. Édesapám azt tanította, bárhová is kerülök, ott álljam meg a helyem, érdemeljem ki az elismerést, és dolgozzak képességeimhez mérten a legjobban. Így próbálok élni és dolgozni minden nap – zárta gondolatait.
