Ezen a hétfő reggelen lesz ooooouuummm, kolbászos szendvics-szájszag, Erőltetett menet és Han Solo is. Tartson Madarász Ildikóval!
A Léleksimogató még a „karantén” ideje alatt indult útjának . Úgy gondoltam, hogy a bezártság időszaka éppen jó lesz arra, hogy egy kicsit elmerüljünk, olvasgassunk, filozofálgassunk. Már lassan az utolsó szigorításokat is visszavonják, a felnőttek újra dolgoznak, a gyerekek ismét óvodában vagy iskolában vannak, mégsem jött el a vég. Mármint a sorozat életében. Egyrészt, mert hétről-hétre látom, tapasztalom, „visszahallom”, mennyire jó egy cseppet az épp aktuális írót egy kicsit közelebbről megismerni, másrészt pedig, mert minden egyes alkalommal azt érzem, hogy „De jó, hogy az ő Léleksimogatóját is elolvashattam.” Értékes és intelligens emberek élnek közöttünk, egy karnyújtásnyira tőlünk. Talán, aki nyomon követi a sorozatot, az látja, hogy nem egyszer esett már a választásom helyi pedagógusra. Mert rájuk ez a két említett tulajdonság különösen igaz. Tisztelem azt, aki ezen a pályán tevékenykedik egy életen át. És eheti vendégemet is becsülöm azért, mert gondolataiba a személyes élményein túl – magyartanárhoz méltón – belecsempészte a tudását is, amit most nem a gyerekeknek, hanem a felnőtt olvasóknak ad át. Kultúrát közvetít, filozófiát, szépirodalmat, modern filmvilágot tár elénk….
És a hat szó, ami mindezt előidézte Madarász Ildikó magyartanárból: villog, rezgés, tömött, cikkcakk, újraír, sugár. A mai írás is lelket simogató lesz…
Villog
Kaptam 6 szót, amin már pár napja töprengek. Kaptam 6 szót, hogy kerek gondolataim, s jelen életem beleférjenek. Minden pillanatunk vaku villogás, s egy képet rögzít, ami akkor mi vagyunk. Van, amikor pózolunk, sok villogás, sok dögös retusált kép, pucsítás, csók… Van, amikor őszinte arcunkról lefolyik az életfesték, s nem a „kamerának élünk”, hanem csak úgy mi vagyunk, borzoltan, kinyúlt melegítősen, sarokba kuporodósan. Kaptam 6 szót, amibe belevillog most jelenkori örömöm bajom, de egy hét múlva már más villogna, mert más foglalkoztatna… Villog 6 szóhoz 6 pillanat, hat énkép, kis miniatűr, hogy hol tartok az élet iskolájában. Hiszen a középiskolában, a Mezgében épp értékelünk, és tanévet zárunk. Villog a vaku, pillanatképek, ma 9-es voltál, ma érettségiztél, ma szerelmes voltál, ma kismama voltál, ma két gyerekkel nagyon fáradt voltál, ma büszke voltál azokra a csitri fejecskékre, akik hozzád bújtak, ma büszke voltál azokra a kajla, pimasz kamaszokra, akik csak beértek. S az ő tiszta örömük, belülről melegíti a hétköznapokba olykor beszürkülő lelkedet. Minden nap az élet vakuvillogása, simogatja a lelkedet. A léleksimogató villogásai megformálnak valami anyait, valami belülről dobbanó, nem pénzben mérhető, puhán átölelő gyermeki derűt, ami úgy kell felnőttként, mert komoly dolgokkal harcolunk, s mert muszáj, hát erősek vagyunk, s mert viharos idők villám-villogásait éljük. Villog a vaku, hat szó, hat szóban most benne a jelen gondolat, 6 szóban benne egy emberi fejlődés fázisa, s benne az eddigi megélt megannyi pillanat. Beültem a villogásba, mozdítom magam, hát lássuk, mit hoz ki 6 villanás, s 6 szóból font gondolat!
Rezgés
Most török ülésben ülök, kezem lazán a combomon, lehunyom a szemem, s az élet rezgésébe belebocsájtom mélyről jövő lágy hangomat: ….oooouummm….ooooouuummm…..ooooouuummmm…. Az élet alapja már atomi szinten is a rezgés, rezgést az atommagban, az elektronok pályáján, a természetben, a nyári tücskök ciripelésén, a méhecske rezgő potrohán, a szél ritmusán…. A rezgés az anyagba rejtett energia, az isteni, a természetfölötti, életet, mozgást ad a szervetlen atomcsomóknak, de a szerves kis baktériumoknak, óriási bálnáknak is. A rezgés a teremtés teremtő energiája, életre és tettekre sarkall, mint egy beindított, üresbe hagyott motor. Gyarapít, teremt, többé tesz, de pusztíthat is és elvesz. A rezgés=energia Freud szerint az embert két ősi ösztön, energia mozgatja, az egyik a libidó, a másik a tanatosz. Libidó, ami a vágyakozásunk a másik nemre, az egyesülésre, az energiák harmonizálására, a boldogság adására, elfogadására és az új élet teremtésére, alkotásra ösztönöz. Tanatosz a megmagyarázhatatlan pusztítási vágy, a vandalizmus, a másik kegyetlen megalázása, gyengeségének kihasználása, a háború, s az ölés. Ölés, amivel mindent elpusztítunk egy gonosz indulatban, ami akkor és ott nem értelmezhetően más és talán több is, jobb is mint mi vagyunk. Pusztítás a lelkekben, az önbecsülésben, másokban és magunkban. Ne azoktól féljetek, akik a testet pusztítják el, hanem azoktól, akik a lelket. (Máté 10:28) Mert a lélek rezgése az élni vágyás, a tetterő, a szeretet. Ezek nélkül tényleg megvalósul a filmesek egyik rémálma, lelketlen egymást emberi mivoltában felélő, megevő zombikká válunk.
Tömött
Életem úgy hozta, hogy sokat buszoztam, vonatoztam Szegedre, Szarvasra, Szentesre egyetemre később munkahelyeimre. A tömegközlekedés, főleg a tömött busz különleges leporellója az emberi civilizációnak. Bemutatja kicsiben a vadhajtásokat, de emberséges pillanatokat is hoz bőven. Szóval, ha az ember két felebarátja közé szorulva leküzdi a karosszériányi légtérbe szorított erjesztett hónaljszag és a kolbászos szendvics-szájszag iránti ellenérzését—hiszen az orrunk a legjobban alkalmazkodó érzékszervünk—akkor komoly szociofotót készíthet modern világunkról. Ott ül a négyes helyen Marika és Etuka telerakott cekkerekkel, s pusztán az élettapasztalat nevében kibeszélik, menyük, vejük gyengeségeit, hibáit. A szavak mögött látható két idős hölgy, aki jót akar ugyan, csak nem tudja, hogy azt a jót hogyan is akarja, mert a bezzeg az én időmben, s egyáltalában a bezzegelés bármely formája soha nem jó ómen egy társalgásban. S ott van a bezzegelésben a magányuk is, az én csak jót akartam sértettsége… Ott van a mágocsi szatyros bácsi, aki büszkén vallja, hogy agglegény, mert az asszonyokkal nem lehet kijönni… De mégis minden nap utazik nyugdíjasként valahová a szőtt, csíkos, madzaggal megerősített szatyorjával, s ártatlan áldozatokat keres utastársai között, aki mellé leülve jó hangosan elmondhassa álláspontját, s a legfrissebb összeesküvés elméletet, csak úgy, hogy az egész busz hallhassa. S a döbbenetes leleplezések mögött ott áll egy magára maradt férfi társaságkeresése. Szintén a négyes ülés ideiglenes lakói a „hátukon ülő kamaszok”, akik lábaikkal be is hálózzák a 4 szék közti teret. Persze okostelefon, persze zenét hallgatnak, persze valamit időnként egymásnak mutatnak, s utána hangosan felnyihognak. Ez is közösségkeresés, más formában. De a mi 20 évvel ezelőtti kapcsolatteremtési formáink sem váltották ki szüleink generációjának osztatlan örömét. Idős néni száll fel, a kamaszok fel se néznek, de a hátul felszálló kismama babakocsiját két langaléta, nyúlánk tizenéves segíti fel. Akkor hogy is van, ezek a mai fiatalok… Akik csak másként ugyanolyanok, mint mi voltunk, s míg kioktatjuk őket a tapasztalat nevében, irigyeljük tőlük a bohém hibáikat, mert eszünkbe jut saját fiatalságunk… Utazom a tömött buszon, megannyi életkép, megannyi embertípus, megannyi látvány… Kicsiben olyan, mint a zsúfolt, időhiányos jelenkori életünk.
Cikkcakk
A varrásforma mellett Radnóti Erőltetett menet című versének közepe jut eszembe. irodalomkönyvekben sokféle magyarázatot adnak irodalomtörténészek erre az erőteljes cezúrára. Pl. „a jambikus lejtésű sor közepén kihagyással is hangsúlyozott, erőteljes sormetszet található. A szünettel kettétört sorok tartalmi mondanivalója: az el-elbukó, összeeső, majd feltápászkodó foglyok vánszorgását érzékelteti.” Vagy „a sorok közepén a szünetekből kirajzolódó vonal a foglyok útját jelzi.” Szeretem ezt a verset, mint ahogyan Radnóti költészetét is. Csodálatos az, hogy az emberhez méltatlan halál szájában versei összeszedettségével tudott a legjobban tiltakozni azok szándéka ellen, akik egy 20. századi pszichopata agymenés nevében kimondták egy népcsoport értéktelenségét. S ezeké az embereké volt az erő, s a költőé a papír és toll teremtő hatalma. Lázadt az emberi méltóság minden ellen, amit a karra tetovált szám, és a sárga csillag gyilkos kegyetlensége jelentett. Szabályos verssorok görbítik a sors terhének a hátakat és az akaratot, hogy élni kell, hogy túlélni kell, hogy ne legyen igaza a hatalom lelketlen mészárosainak. Csodálatos a ház, a szilvafa párhuzama, az egyik képben a szétrombolt falak, s a kidőlt szilvafa az eddigi életet, a megsemmisített emlékeket jelenti. De ezek mellett ott a remény szilvafája, a színes, függönyös konyhában gőzölgő szilvalekvárral. S hogy mi az a cikkcakk a vers közepén, lehet, hogy csak egy kézzel írni, és noteszt titokban tartani volt nehéz, lehet, hogy csak meggyűrődött a papír az utolsó útját járó költő zsebében… Vajon kell a túlzó patetizmus, vagy elég, ha egy vers magáért beszél?
Újraír
Tanévzárás van, s ilyenkor gyakran hangzik el a kérdés: Tanárnő, ezt vagy azt a dolgozatot újraírhatom-e? A válasz nálam mindig az, hogy igen újra, de vannak feltételei. Szeretném ugyanis, ha a félév vagy év vége szorításában élő nebuló egy kicsit tanulna is az esetből. Újra lehet írni, de ha kétszer írsz rossz jegyet, mindkettő bekerül. Ha sokkal jobban sikerül az új dolgozat, akkor tekintek el a régi jegy beszámításától. S még van egy mentség: az újra írt dolgozatot csak akkor adja be, ha úgy érzi, tényleg jobb lett. Ez ugyanis önismeretre nevel, helyes önértékelésre. A diák próbálja meg helyesen felmérni saját képességeit és tudását. Erre azt hiszem, az életben is nagy szükségük lesz, hiszen nem a megbotlás, a kudarc a gond, mert mindenkinek lehet rossz napja. Hanem az okoz gondot, ha az ember a hibáiból nem képes és nem is akar tanulni, hanem tényleges belefektetett energia nélkül várja a csodát, hogy véletlenül egyszer csak jobb lesz. Mert az életben is lehet újraírni, de semmit nem ér egy újólag megkapott esély, ha mi magunk nem vagyunk képesek cselekedni, adni magunkból valamit, hanem csak úgy várjuk sorsunk jobbrafordulását.
Sugár
Ez a szó adta fel a legjobban a leckét. Mert adja magát, hogy a nyári napokon az ember a szépen melengető, tájat simogató napsugárra gondoljon. De valljuk be: költőink, dalszerzőink erről megannyi lírai és egyéb formában képet adtak már. Ezt a lehetőséget félretettem… A másik, ami itt motoszkált fejemben a matematikai fogalom, a kör sugara, de erről megint nem túl sok magvas gondolatot lehetne összeszednem. S ezután villant be, a vonósugár a Star Wars klasszikus, időben első, de ma már IV-nek nevezett filmkockáiból. A Halálcsillag vonósugara feltartóztathatatlanul vonzza magához az Ezeréves Sólyom nevű űrhajót. Sokszor mindenki mögött feltűnik a maga halálcsillaga, s sorsát megbénítva behúzza a fedélzetére az életét. Halálcsillag lehet a kilátástalan sorsunk, egy rossz kapcsolat, rossz szenvedélyeink, megoldhatatlannak tűnő gondjaink, a gyász vesztesége… S jön a megbénító vonósugár… Nálam jelenleg rossz szokásaim hatnak rám bénítólag. S ilyenkor tudja az ember, tenni kellene valamit, kilépni a vonzásból, de nagyon gyakran győz a komfort zóna, győz a langyi-bangyi megszokás. S ilyenkor jó lenne egy ügyes Han Solo, meg Luke Skaywalker, aki kiszabadít a börtönblokkból, még ha a szemétledobón át is vezet az út, de akkor is szabadulást hoz… Ilyenkor olyan jó lenne Istenre bízni mindent, tegyen csodát, csak nekem ne kelljen megtennem, de ha nem cselekszek én magam semmit ellene, akkor a halálcsillagomon maradok.
