„A pandémia minden család életében hatalmas változást hozott. A megszokott mindennapokat teljesen át kellett szerveznünk. Talán mondhatom azt szülőként, hogy az első hetek a káosz jegyében teltek. Azt se tudtam, hogy hol áll a fejem. A digitális tanrend kialakítása nem csak a szülőknek, hanem pedagógusoknak és a gyerekeknek is feladta a leckét. De talán itt elmondhatom, hogy az összefogás nagyon megerősítette a kapcsolatot ez idő alatt. Erőssé vált az együttműködés mindegyik szereplő között. Felerősödött a közös érdek érzése, és ezért mindenki igyekezett a legtöbbet beletenni a változásba, hogy a digitális oktatás működőképes legyen.
Sosem gondoltam volna, hogy eljutunk arra a pontra, amikor azt mondja a kisfiam: Anya! Hiányoznak az osztálytársaim, hiányoznak a tanáraim, hiányzik az iskola! Az első hetek a sírásról szóltak. Tudom, hogy a tanároknak sem volt mindez könnyű. Sőt! Sokkal többet kellett beletenniük az oktatásba, mint eddig. A pedagógusok mindent megtettek azért, hogy át tudják adni a tudást. Szülőként be kell vallanom, a hetek múlásával egyre erősebb volt bennem a érzés – és nem csak bennem, hanem a körülöttem lévő szülőkben is – hogy, nekem ez nem megy. Én nem tudom elmagyarázni a tananyagot. Én nem vagyok pedagógus! És ez így is van! A tanítás egy komoly, nehézségekkel és kihívásokkal teli szakma. Ez egy hivatás. Ehhez kell az pedagógiai ismeret, a türelem, és a tudás is. Ez a tanárokban mind megvan. Ebben a helyzetben még inkább bebizonyosodott, hogy az életben mindenkinek megvan a maga szerepe. A gyerekeknek a tanulás, a tanároknak a tanítás, a szülőknek pedig a nevelés! Biztos vagyok abban, hogy ez az időszak elgondolkodtatott mindannyiunkat. Volt alkalmunk átgondolni, hogy mindenkinek milyen fontos szerepe van! A gyerekek más szemmel fognak iskolába menni szeptemberben, és másképpen értékelik majd a tanárok munkáját. A szülők pedig sokkal hálásabban gondolnak a tanárok odaadó munkájára, hiszen most volt alkalmunk jobban belelátni abba, hogy mennyire nehéz ez a szakma, és hogy pedagógusnak születni kell!”
Nagyné Miszlai Anita, szülői munkaközösség-vezető
