Fehér Bélát, az Ipartestület jegyzőjét, kiváló fényképészt, több orosházi zenekar frontemberét szinte mindenki ismeri a városban. Régi csibészek sorozatunk jelen folytatásában őt kértük egy kis visszaemlékezésre.

Jó ismerősei, barátai csak úgy szólítják Öccse (vagy inkább így: 5-tse). Ez mint elmondta rajta ragadt, mert ő a bátyjának az öccse.

Orosházán született, 1959-ben, de a kezdetekkor még tanyán laktak Tsz-ben dolgozó szüleivel. Az általános iskola első osztályáig úgy telt a gyermekkora, mint minden más tanyasi gyereknek, háziállatokkal, határban csavargással, játszással.
– Kardoskút mellett Aranyadhalmon laktunk tanyán. Oda, az aranyadhalmi iskolába kezdtem járni, ott végeztem el az első osztályt. ’65-ben költöztünk be Orosházára. Szüleim továbbra is a Tsz-ben dolgoztak, én pedig a Szalmapiac-téri iskolába jártam. A tanulással nem volt különösebb gondom, jó eszű gyerek voltam és ami érdekelt azt tanulgattam is. Kitűnően végeztem. Az általánosban még nem feszegettem a határokat, ez az idő csak később, a gimis években jött el – kezdi a visszaemlékezést Fehér Béla.

A Kazinczy utcai gyerektársaság nem volt épp ideális számára, mert csupa, nála 4-5 évvel idősebb gyerekből állt. Szerencsére az osztálytársak nem laktak messze így ő sem maradt ki semmiből, ami a hatvanas években egy gyerkőcnek juthatott.

Nyilasok

– A focizás mellett a leggyakoribb játékunk a nyilazás volt. Egy nádfedeles ház volt a végszomszéd és annak a tetejéből húzkodtuk ki a nyílvesszőnek valót. Idők során szinte el is bontottuk azt a melléképület tetőt. Kihúztunk egy szál nádat, aztán ha törött volt, vagy görbe, dobtuk el és jöhetett a másik. Íjnak való japán akác ágért a Nap utcára jártunk. Eleven kis társaság volt, de a nyilazásból nem lett soha baleset. Azt a bátyám barkácsoló szenvedélye, meg a birkózás okozott. Egy alkalommal birkózás közben beleestem egy üvegajtóba, máskor meg én tartottam azt az anyagot, amit a tesóm fűrészelt és majdnem sikerült neki teljesen levágni az ujjamat. Amúgy nem mondanám, hogy különösebben rossz gyerek lettem volna – meséli 5-tse.

Házimunka és motorozás

A hatvanas évek végén még jellemzőbb volt, hogy a gyerekek kiveszik a részüket az otthoni teendőkből.
– Apámék kora reggel mentek dolgozni, késő este jöttek haza. Az állatok (disznók, tyúkok) nap közbeni ellátása a mi dolgunk volt. Kútra is mi jártunk vízért két sarokkal arrébb. Ez hét végén volt kissé megerőltetőbb, amikor a nagymosáshoz kellett kantákban meghordani a vizet. Nyaranta eljártam dolgozni, hogy a különböző vágyaim eléréséhez megkeressem a rávalót. Azért nem szakadtunk bele a sok munkába – mondja mosolyogva.

Később a nyolcadik osztály tájékán kezdődött a motorozás, ami nem mindig volt a legszabályosabb.
– Apámnak volt egy Jawa Ideál motorja, amit rendszámos jármű lévén nem használhattam – volna. Leszereltem róla a rendszámot, Riga tankot tettem rá és így hajtottam, míg a rendőrök el nem kaptak.

A második ilyen incidens, amikor jogsi nélkül motoroztam, már a gimis időkben történt. Apám P 10-esével fogtak meg a rendőrök a Makai úton. Ezért aztán igazgatói intőt kaptam, ami miatt otthon is volt dorgálás – mondja, de nem bocsátkozik részletekbe.

Fotózás és a gitár

Nem csak Fehér Béla életében voltak akkoriban meghatározók a gimnáziumi évek. Az Ifi klub és az ezzel kapcsolatos elfoglaltságok sokaknak csináltak kedvet, egész életre szóló tevékenységhez.

– Akkor kezdődött a gitározás és a fotózás is, melyek aztán megmaradtak a mai napig. Lőrincz Lajcsi vett egy gitárt, de nem igazán ment neki a játék. Elcseréltem vele apám citeráját a gitárért és elkezdtem tanulgatni a zenélést. A fotózással az Ifiházban találkoztam. Ifivezetőként a fotó szakkörösöknek segítettem és ott kaptam kedvet hozzá és fertőződtem meg vele egy életre – zárja a gyerekkorra visszaemlékezést Fehér Béla.