A mai napig visszajárnak hozzá az egykori tanítványai. Úgy érzi, sokkal többet kapott vissza tőlük, mint amennyit ő adott nekik. Ezt nyilván cáfolnák azok a gyerekek, vagy ma már felnőttek, akiket felkarolt, és akiknek egy szebb jövőre adott esélyt.
Bánkiné dr. Borbély Mária fél szekrénnyi kézzel készített ajándék, fénykép és apró, de számára annál többet jelentő emlék között fogadott minket, hogy megossza velünk legszebb emlékeit, amiket pedagógusként szerzett.
– Ötvennégy éve folyamatosan tanítok. Nagy adomány ez a számomra. Az apukám egy nagyon okos ember volt, de tanyán laktak, és abba kellett hagynia az iskolát. Még a hat osztályt sem járhatta ki. Ő általam és az öcsém által akarta kompenzálni, amit nem érhetett el. A szüleim eldöntötték, hogy orvos leszek, mert azok jól élnek. De én a gimnáziumban az első órán beleszerettem a latinba. Jó sokára mertem megmondani, hogy latin tanár szeretnék lenni, őrült nagy botrány lett belőle otthon. Ellenezték, azt mondták, legalább akkor jogásznak menjek, mert tanárként biztosan anyagi gondjaim lesznek. Igazuk is lett, de én nem bántam meg, hogy a pedagógusi pályát választottam. Apukám kedvéért végül azért ledoktoráltam latinból, mert tudtam hogy neki igenis fontos az a két betű, a dr. a nevem előtt – mesélte.
Mária 1966-ban kezdett tanítani a Táncsics gimnáziumban, még egyetemistaként.
– A Kiskunságról származom. Az egyetemen ismertem meg a férjemet. Már a menyasszonya voltam, mikor azt mondta a Táncsics akkori igazgatója: „Ha valamelyikőtök tanít oroszt, akkor mindketten kaptok állást.” Mivel én nem orosz, hanem történelem-latin szakon tanultam, csak egy lehetőségünk volt: két hét alatt le kellett rakom oroszból az első féléves vizsgákat. Így negyedik év végére ebből is megszerezhettem az első szigorlatot. Álmomba se jöjjön elő az az időszak! De megcsináltam, úgyhogy elkezdhettük a tanítást – folytatta.
Igeragozás helyett táncfelkérés
Nem volt könnyű a feladata, de Mária gyakran inkább azt tartotta szem előtt, mi az észszerű és mi a hasznos, nem azt, mi a kötelező.
– 1966-ban löktek be először egy tanterembe, még egyetemista voltam. Az akkori igazgatóhelyettes felkísért egy kilencedikes osztályhoz, akiknek oroszórát kellett tartani. Kinyitotta az ajtót, bementem, ő meg becsukta mögöttem és elment. Ott álltam rémülten, körülnéztem, és láttam, hogy ők sokkal jobban meg vannak ijedve mint én, és így megnyugodtam. Géplakatosoknak kellett elmagyaráznom az orosz igeragozást. Úgy döntöttem, nem fogom én ezzel gyötörni őket. Azt tanultuk helyette, hogyan kell ételt rendelni, vagy felkérni egy lányt táncolni. Akkoriban voltak barátságvonatok, és ki lehetett menni a Szovjetunióba. Ott legalább hasznát vették ezeknek – mesélte.
Bánkiné Mária elmesélte, hogy valójában rendező és színész akart lenni, de úgy érzi, pedagógusként valahol ez is megvalósult. Annyi műsort készített ugyanis az évek során, hogy ezt a vonalat is bőven volt lehetősége kiélvezni.
– Mindenkinek azt kell csinálnia, amit a szíve mélyén szeretne. Én már a gimnázium alatt megtapasztaltam, hogy mekkora örömet jelent nekem a tanítás. Mikor a barátnőimet korrepetáltam, már akkor tudtam, hogy ezt akarom csinálni. És aztán a szüleim is beletörődtek. Szegény öcsém, aki agrármérnök szeretett volna lenni, talán tovább velünk marad, ha azt választja, amire vágyott. Paraszti gyökereink voltak, őt nagyon vonzotta a föld. De belebeszélték az orvosit, amit elvégezve egyébként kiváló orvos lett Kiskunfélegyházán. Jól csinálta, rengeteg betege volt, de nem ez volt az élete. Amint vége lett a rendelésnek, ő ment a birtokra, és ült a traktorra. Hagyta magát befolyásolni az orvosi pályával, de nem az volt neki az igazi – mesélte.
„Minden reggel ott álltam a bérház előtt.”
Mária célja mindig az volt, hogy mindenkiből a legjobbat, a legtöbbet hozza ki. Azt vallja, mindenki értékes.
– Tizenhárom keresztgyerekem van, több mint fele tanítványom volt, akik részben az én hatásomra keresztelkedtek meg. Az egyiküket depressziós gyermekként ismertem meg, nem akart iskolába sem járni. Minden reggel elmentem a bérházuk elé, és felszóltam: „Figyelj, ha te nem jössz be, meg lesz tartva az óra, de ha én nem megyek be…” Azóta már a negyedik diplomáját szerzi. Vagy itt van Tibi, egy roma fiú, aki nagyon gátlásos volt. Egyszer felelt nálam történelemből, és olyan érthetően, gyönyörűen beszélt, hogy azt mondtam neki, te pedagógusnak születtél. Addig „rugdostam”, hogy aztán tényleg tanár lett. Mi főztük férjemmel a lakodalmára a pörköltet, és én tálaltam fel ünneplőruhában. Sok tanítványunknak lettünk később esküvői tanúi, ami nagy öröm volt a számunkra – folytatta meghatódottan.
Máriának három saját gyermekén kívül öt fogadott gyereke van, akikkel – mikor a szükség akként kívánta – úgy törődött, mintha az anyjuk
lett volna.
– Az egyik tanítványom kikerült Battonyáról a nevelőintézetből. Mikor középiskolás volt, abban az időben kezdték hétvégére bezárni a kollégiumokat. Nem mondta meg, hogy nincs hova mennie, a vasútállomáson tengődött, nyúzottan jött hétfőn iskolába, dacos volt, nem szólt senkihez. De én tudtam, hogy van esze, és őt is felkaroltuk. Lett egy komoly szakmája, nélkülözhetetlen a munkahelyén, gyönyörű és tiszta házban él, olyanban, ami gyermekként neki nem adatott meg – mesélte.
Bár „szűk” családunk is huszonegy fős a tíz unokával és az egy dédunokával, még nagyobb lett a családom a tanítványaim által. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen szép hivatást kaptam, és hogy még ma is taníthatok.
„Hiányzik a nyüzsgés, hiányoznak a gyerekek”
Bánkiné dr. Borbély Mária a latin, történelem és orosz diploma megszerzése után 2001-ben a teológiát is elvégezte. Nem csak általános és középiskolásokat oktatott élete során, hanem egyetemistákat is. A doktori megszerzése után felkérték a latin módszertan tanítására a szegedi bölcsészkaron, ahol aztán öt éven át dolgozott. Latinból számos tanítványa országos, sőt nemzetközi sikereket ért el, mely után Bánkiné dr. Borbély Mária 2006-ban megkapta a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet.
Jelenleg három iskolában tanít hittant, a Székácsban, a Wesleyben és a Táncsicsban. A jelenlegi járványügyi helyzet, a bezártság őt is megviseli.
– Ha a koronavírus nem csap le rám, akkor majd a depresszió. Négy dolgot veszítettem most el. Először is nem mehetek el a templomba, másodszor: nincs klub, pedig az Orosházi Keresztény Ifjúsági Klubban mindig nagy volt a nyüzsgés, harmadszor: nincsenek az iskolákban hittanórák, nem találkozhatok az aranyos, drága kis tanítványaimmal, negyedszer: a család is félt minket, így nem jönnek az unokák. Persze mindig van mit csinálni, de én azt szeretem, ha a gyerekek között lehetek, és zajlik az élet körülöttem. Remélem, mihamarabb eljön az idő, mikor újra a tanítványaimmal és a családommal lehetek, mert nagyon hiányoznak már nekem – emelte ki Mária.
