„Mi mindig, mindennek tudunk örülni”

Van egy különleges hely a vasútállomástól nem messze. Az oda járó felnőtt emberek sok tekintetben másképpen gondolkoznak, mint mi. Például azt vallják, hogy a munka még akkor is jó dolog, ha nem fizetnek érte.

Klára 28, Franciska 40, Szabolcs 43, Tibor 32, András pedig 25 éves. Ők a Vadvirág Esély Klub mindennapos látogatói. Találkozásunk alatt folyton viccelődtek, ugratták egymást. A fogyatékkal élők világnapja alkalmából látogattuk meg őket, mégpedig azért, hogy beszéljünk velük, majd szóljunk róluk. A városban ugyanis ritkán találkozhatunk velük, hiszen nem sűrűn mozognak a klubon és az otthonukon kívül. Pedig jó lenne velük több időt tölteni, és átvenni – ha csak egy keveset is – a felszabadultságukból, életörömükből. Beszélgetésünk alatt nem akartak nagyokat mondani. Nem akartak megfelelni. Nem akartak felvágni vagy nagyzolni. Ők valóban szeretik és tisztelik egymást. Az adventet szóba hozva is egyöntetűen azt vallották, hogy nincs szükségük semmiféle ajándékra vagy különleges élményre, hiszen ők úgyis mindig, mindennek tudnak örülni.

– Az összetartás itt nagyon megvan nálunk – kezdi Klári. – Mi mindig együtt vagyunk – szól hozzá rögvest Szabolcs is. – Még ha hazamegyünk külön, akkor is, utána még együtt vagyunk, beszélgetünk – jegyezte meg Tibor.

„Mindannyian dolgozunk„

– Itt gyorsan telnek a napok. Foglalkozások vannak, meg jó kis programok. Dolgozunk. Beosztjuk, ki mit fog csinálni – meséli lelkesen Klári.
– Van portaszolgálat, söprögetés, falevél-összeszedés, télen hólapátolás, vasalás – egészíti ki Szabolcs.

Bizony, a vadvirágosok itt nap mind nap dolgoznak. Mit gondolnak a munkáról? A válasz egyöntetűen minden szájból így hangzott: – Jó dolog. Kicsit fárasztó, de azért jó.

Nem csak itt van lehetőségük dolgozni, hanem a városban is. Tibor a Teréz utcán liftes, Szabolcs pedig kávézóban szolgál fel.

– Felvesszük a rendelést, aztán odamegyünk az ott dolgozóhoz, és odaadjuk neki. Aztán kiviszem a vendégnek, amit kért, és azt mondom, hogy „Kedves egészségére!” Szeretem, bár ez csak önkéntes munka. Nem jár érte pénz. De így is megéri, mert nagyon szeretek emberek között lenni – emelte ki Szabolcs.

– Én itt dolgozom – büszkélkedik Franciska. Tükröket törlök és vasalok. Várjuk az ünnepet. Vasárnap volt az első gyertyagyújtás. Azt szeretnénk, ha szépen ki lenne díszítve az épület – folytatta.

Természetesen ők is nagyon készülnek már a karácsonyra. – Az egy dolog, hogy adunk meg kapunk. De a szeretet, a békesség a legfontosabb – mondja Klári.
– Meg is ajándékozzuk egymást – teszi hozzá Szabi. – Meg a fenyőfa illata is megdobja a hangulatot – hangsúlyozza Tibi.
– A lényeg, hogy jobban figyeljünk egymásra. Nekem elég, ha valaki megkérdi, hogy hogy vagyok. Érdeklődik felőlem – mondja Franci. Vagy átölel – vágja rá Klári.

Itt nincs bántás vagy kiközösítés

A vadvirágosok amilyen jó kedélyűek, olyan érzékenyek is.

– Nekem néha beszólogatnak, hogy „Mit nézel?” Én az ilyet könnyen magamra veszem – meséli Klári. – Engem egyszer a buszon csipkedtek. A hátam mögött ültek, és csipkedtek. Nem tudtam mire vélni. Meg régebben az iskolában is piszkáltak – emlékezett vissza Szabolcs.

– Engem is bántottak a suliban, hogy rosszul járok, sánta vagyok – vette át a szót András. – Az a baj, hogy mindenkinek a gondját-baját magamra veszem, és nem tudom elfelejteni. Van, hogy egy egész napom rámegy. Elrontom a saját kedvem is vele, meg a többiekét is körülöttem.

A Vadvirágban viszont nincs ilyen jellegű szóbeli bántás vagy kiközösítés.

– Nekem az egyik legszebb dolog az életemben az volt, hogy a Vadvirágba visszakerültem. Ide jártam régen, de aztán átkerültem Vésztőre. Hét darab évig voltam ott. Az nagyon rossz volt, hogy keveset lehettem itthon. Aztán szerencsére visszajöhettem. Itt mindenkit nagyon szeretek. Mindig sok program van. Boldog vagyok, hogy itt lehetek – vallotta meghatottan Klári.