H. évekkel ezelőtt operáltatta át magát. Nem bánta meg. Angliában él. Párja nincs, de ez az ő döntése.
Miért vagyunk ellenségesek azokkal a dolgokkal szemben, amiket nem ismerünk vagy nem értünk? Miért vagyunk előítéletesek más etnikumú, elvont megjelenésű vagy más szexuális beállítottságú emberekkel? Félünk tőlük? Megijeszt a másságuk? Ne ítéljünk el egy csoportot! Ismerjük meg magát az embert!
A transzfóbia félelem, mégpedig olyan emberektől való viszolygás, akik férfinek érzik magukat, miközben biológiailag nők, vagy éppen fordítva. Pontosan fogalmazva transzneműség akkor áll fenn, ha a születéskor megállapított nem nem egyezik az adott személy által meghatározott nemmel. Egy becslés szerint évente legalább 300 embert gyilkolnak meg a világon transzfóbia miatt. Az ő emlékükre tartják világszerte november 20-án a Transznemű Emlékezés Napját. Az esemény konkrétan Rita Hester halálához köthető, akit 1998-ban saját lakásán gyilkolták meg azért, mert más volt.
Már gyerekkorban eldől
A gyerekek többsége 2–3 éves korára tudja, hogy ő fiú-e vagy lány. Azt is érzik már egész kisgyermekkorukban, ha a biológiai nemük nem egyezik azzal, aminek ők saját magukat tartják. Ha ez fennáll, akkor hamarosan kialakul bennük a vágy, hogy a másik nem tagjaként élhessenek. Ahhoz azonban, hogy a szükséges műtéteket és hormonkezeléseket megkapják, a transzszexualitásnak legalább két évig folyamatosan fenn kell állnia. Ugyanis ez nem egy hóbort. Ez nem divat. Ez egy őszinte belső vágy, amit el kell fogadni.
H. a harmincas évei elején jár. Egy Orosháza melletti településen jött a világra, fiúként. Ma már női testben él. Vállalta a nem-átalakító műtétet, hogy külsőleg is az lehessen, aki mindig is lenni akart.
– Én ugyanaz vagyok most, mint akinek születtem. Az érdeklődési köröm, a személyiségem, minden változatlan. Annyi a különbség, hogy a plasztikai sebészek és a hormonok – amennyire lehetséges – megváltoztatták a testemet – vallja H.
A fiatal nő Észak-Angliában él egy turistavárosban, ahol senki sem ismeri a múltját. Ő maga sem ismer más transzneműt a környezetében.
– Ezért hagytam el Magyarországot. A csendes, nyugodt életért, ahol a személyiségem után ítélnek meg, nem pedig azért, hogy mit csináltam a testemmel!
Egy nő adjon a megjelenésére!
Úgy gondolom, aki ennyire megküzdött azért, hogy nő lehessen, az többet foglalkozhat a külsejével, mint egy átlag hölgy. Bár vallja, hogy azért rajta is látszik az „öregedés”, mégis a mai napig sok férfi megfordul utána az utcán.
– Sokat adok magamra, így természetesen megvan a magam reggeli és esti szertartása. Reggelente körülbelül 40-45 percet töltök a tükör előtt. Soha nem mutatkoznék nyilvánosan úgy, mintha éppen akkor estem volna ki az ágyból. Ami a tökéletesnél kevesebb, az számomra elfogadhatatlan. Igen, a hiúság a kedvencem a hét halálos bűn közül – árulta el magáról H.
Természetesen kíváncsi voltam arra is, nehéz-e így egy párkapcsolatot kialakítani? Mikor kell bevonni a másik felet a részletekbe? Mikor kell feltárni – ha kell – a múlt részleteit? H. nagyon korrekt módon ennyit fűzött a témához: – Nincs kapcsolatom. Nem lenne igazságos.
Műtét után nincs visszaút!
– Sajnos ma divatos lett hogy az, hogy valaki transz! Ez a hozzáállás nem csak nevetséges, hanem eszméletlenül veszélyes is! Progresszív szülők apró gyermekeket küldenek endokrinológushoz, hogy hormonblokkolókat kapjanak! Ez nem játék! Visszafordíthatatlan folyamatokkal játszanak, ami nagy valószínűséggel tönkreteszi a kicsik életét! Meddőség, rák, depresszió, csak hogy egy pár mellékhatást említsek! Teljesen biztosnak kell lenni abban, ha ezt akarjuk. Nagy botrány volt már abból, hogy sokan a műtét után rájöttek, hiba volt ‘átalakulni’! Mert onnan nincs visszaút! A tanácsom: legyél 100 százalékig biztos a választásodban! Ezt a döntést neked, egyedül kell meghoznod!
