A Művészetek Háza – az egykori zsinagóga – udvarán tartottak megemlékezést a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján.
Az épület falán emléktábla őrzi az elhunytak, városunk zsidó lakosainak nevét. Előtte gyűltek össze a hetvenöt esztendővel ezelőtti tragédiára emlékezők. Balogh István kultúrtörténész idézte fel a kezdetektől a háború utáni időkig az orosházi zsidóság történetét.
„Orosháza népe mindig befogadó volt. A 275 éve idetelepült 72, majd a következő évben 150-re növekedett számú dunántúli magyar evangélikus családhoz a következő két évszázad során sok más család is csatlakozott, köztük Komlósról meg Csabáról szlovákok, aztán néhány német család, de akadt a betelepülők közt román is. Így az evangélikus magyarok mellett kerültek ide katolikusok, reformátusok, zsidók is. Orosháza népe jó szívvel fogadta, befogadta, és a maga szorgalmas, becsületes szellemébe integrálta a negyed évezred alatt hozzácsatlakozókat. És a város zsidó polgárai szorgalmas munkájukkal sokban hozzájárultak a község fejlődéséhez, polgárosodásához, iparosodásához és az európai kultúra itteni terjesztéséhez.
Április 5-től a zsidóknak sárga Dávid-csillagot kellett megkülönböztetésül a mellükön viselniük. A 20 és 55 év közötti zsidó férfiakat SAS behívóval katonai szolgálatra hívták be, és őket úgynevezett „különleges” munkaszolgálatos századokba osztották be. Egyenruhát nem kaptak, saját ruhájukban, sárga karszalaggal megjelölve vitték ki őket a keleti frontra aknamezők felszedésére. Gyakorlatilag a halálba küldték őket. Kevesen tértek vissza közülük. Április végére kijött a rendelet, hogy az ország minden településén gettókba kell összeköltöztetni a zsidókat. Ez Orosházán is megtörtént.
A gettót a város közepén, a mai gimnázium helyén, a zsidó Dér család fatelepének területén alakították ki. A kapu két oldalán az utcára néző, valamint az udvaron folytatódó épületrészek lakásaiba összezsúfolva az asszonyokat és a kisgyerekeket helyezték el. A nagy kiterjedésű udvaron, a deszkák tárolására kétszintes, tehát egyemeletes, az udvar felé teljesen nyitott, hosszan elnyúló színek húzódtak. Ezeknek főleg az emeleti részén helyezték el a férfiakat, pontosabban a tizenéves diákfiúkat és az idős embereket, hiszen a többieket már előzőleg úgynevezett munkaszolgálatra hurcolták el, amivel – ma már tudjuk – azt is el akarták érni, hogy a deportálás során ellenállásra sor ne kerülhessen. Később a gettó megkínzott lakóit a csendőrök végighajtották a városon a vasútállomásra, ahol marhavagonokba zsúfolva a békéscsabai gettóba, onnan a debreceni gyűjtőhelyre szállították őket. A szerencsésebbek, a debreceni gyűjtőből Ausztriába, a többiek Auschwitzba kerültek, ahonnan senki sem tért vissza”. (Dr. Dénes György)
– Egy olyan városban vagyunk, ahol a zsinagóga a mai napig áll. Ahol láthatók azok a polgárházak, kereskedőházak, amelyeket az egykor itt élt zsidó családok építettek. Építészeti örökségük tehát itt van velünk, csak épp a ők hiányoznak ezekből az épületekből. Ez a hiány, melyet az orosházi zsidóság a mai napig képez a város életében, gazdasági, társadalmi szempontból, egy intő jel számunkra, hogy egy ilyen tragédia évtizedekre, sőt talán a város történelmére nézve örök időkre meghatározhatja a fejlődés útját. Az emlékezés a mai generáció feladata és kötelessége, hogy ilyen borzalmak ne történhessenek többé – mondta egyebek közt Balogh István.
A kultúrtörténész emlékező beszéde után Bojtor István alpolgármester koszorút helyezett el a holokauszt orosházi áldozatainak emléktábláján, majd a jelenlevők – zsidó hagyomány szerint – egy egy kavicsot helyeztek el, jelezve, hogy nem feledjük a hetvenöt esztendővel ezelőtti tragédiát.
