Szakik címmel útjára indított sorozatunkban olyan „egyszerű melósokat” mutatunk be, akiket városunkban mindenki ismer és ezt az ismertséget évtizedes jó munkával vívták ki. Reméljük szívesen olvassák, hisz ezekről az emberekről a jó munkájukon kívül nagyon keveset tudunk.
Ha megkérdeznénk, kinek a nevét mondja el legtöbbször a szpíker egy orosházi fogathajtó versenyen, alighanem kevesen tudnák a jó választ. Pedig egyszerű. A pályára hajtó fogatok legtöbbjének bemutatásánál elhangzik: …a könnyű magyar díszhám, Csepelényi Sándor munkáját dicséri.
Csepelényi Sándor szíjgyártó 1956. december elsején, Orosházán látta mag a napvilágot. Édesapja, Csepelényi János szíjgyártó volt, ebbe született bele.
Abban az időben a maszekokra nehéz idők jártak…
– Nagyon nehéz volt, de apámék kitartottak, sőt a családban nagybátyám révén volt még egy szíjgyártó. Édesanyámnak nem volt munkahelye. A háztartást vezette, mellette pedig apámnak segített a műhelyben. Az 1.sz. iskolába jártam, aztán lakatosnak készültem, azt végeztem el az akkori 612-ben, de szüleimmel sok vásárba elmentem.
Dolgozott, mint lakatos?
Nem sokáig. Bevonultam katonának ’79-ben. Leszerelés után apám nyugdíjba akart vonulni, de ez ebből a szakmából nem egyszerű. Elcsábított, hogy jöjjek hozzá dolgozni a műhelybe. Négy év szakmai gyakorlat és a szükséges különbözeti vizsga után megkaptam az ipart, apám pedig nyugdíjba mehetett. Kezdődött számomra is a vásározás és tartott huszonnégy évig.
Merre jártak és miket vittek a vásárokra?
– Huszonhat féle terméket vittünk. Kutya póráztól kezdve, ostorokat, lószerszámot, sallangokat, de a nyergen kívül minden lovas kelléket. Debrecentől le egészen Mórahalomig, Kalocsáig, Félegyházáig. Megnézték a referencia munkát és akinek tetszett rendelt belőle. Legtöbbször az igás lovakra való munkahámot vették, abból csináltunk legtöbbet. Akkoriban nem kellett megrendelőt írni, elég volt egy kézfogás. A legközelebbi vásárba – két, három hónap múlva – vittük, és mindig jöttek is érte. Manapság ilyen már nincs.
Ezzel is jó hírnevet szerzett, de mikor jöttek a díszhámok?
– A rendszerváltás után eltelt néhány év, és úgy a kétezres évektől látszott egy jelentősebb fellendülés. Módosabbak lettek az emberek – legalább is egy részük – és lóversenyből is egyre többet rendeztek. A szép hintóhoz szép ló, ahhoz pedig szép szerszám dukál. Manapság már csak a legdíszesebbek mennek. Munkahámot alig készítünk. A lovaskocsis fuvarosok eltűntek, pedig volt idő amikor egy-egy fuvaros öt-hat pár lóval dolgozott.
Meg lehet unni ezt a szakmát?
– Nem. Nincs két egyforma hám, nincs két egyforma munkám sem, pedig készítettem néhányat. A Dunántúlon is gyakran elhangzik a nevem, de van néhány munkám Ausztriában, sőt készítettem komplett díszhámokat a németországi Feketeerdő klinika orvosai megrendelésére is. Mindegyik más. Egyiket így kell varrni, másikat úgy. Veretes, lakkbőrös díszítésű, fonott, és számtalan fajtája van.
Van olyan munkája, amire el lehet mondani, hogy ez a legemlékezetesebb?
– Talán a ’86-os OMÉK (Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállítás) megnyitóján szereplő birka-fogat hámjának az elkészítése. Ehhez nincs szabásminta, mindent úgy kellett kiagyalni hozzá. Kellett törni a fejünket. Rendes hám volt, hajtószárral, csak zabla helyett kötőfékkel irányították a birkákat.
Ki viszi tovább a mesterséget, ha egyszer abbahagyja?
– Két fiam van. Az idősebbik, akit talán a BMX révén jobban ismernek kitanulta a bőrdíszműves szakmát. Ha rá tudják venni, ő meg tudja csinálni a legszebb díszhámot is. A vállalkozást ugyan visszaadtuk, de a kisebbik fiam vállalkozásán belül azért dolgozunk, amíg engedi az egészségünk – zárta a beszélgetést Csepelényi Sándor.
