Nyolc éves korában kezdett el festeni Paulik Ferenc, Feco. Az oxigénhiánnyal született, mozgásában és beszédkészségében korlátozott, 24 éves fiatal nem mindennapi alkotásokkal kápráztatja el a művészetkedvelőket. Legutóbb a Petőfi Művelődési Központban állították ki festményeit. Művészetéről és az alkotói folyamatokról beszélgettünk vele.
Az általános iskolában a technika és rajz tanára fedezte fel képességét. Önállóan dolgozott, nem kért azonnal segítséget, inkább próbálkozott, és sikereket ért el. A kitartás, az egyenjogúság már akkor is szerves részét képezte életének. Az akaraterőnek köszönhető, hogy ma kiállítások sokaságát tudhat a háta mögött. De kanyarodjunk vissza a gyermekkor első próbálkozásaihoz.
– Csak legvégső esetben „fogadtam el” a segítséget, amikor végképp nem tudtam megoldani a feladatot. A tanárom úgy gondolta, hogy szépen festek és elvitt pályázatokra. Szinte mindig az első három helyezett között végeztem, így elkezdtem itthon is festeni a hétvégékén, a szünetekben – emlékezett vissza.
Barátai, az utazások, összejövetelek és a tájak szépsége mindig megihletik Fecot. Fontos, hogy alkotás közben szóljon a zene, ez is hatást gyakorol festészetére. Sokszor azonban elegendő egy beszélgetés vagy egy kép ahhoz, hogy a múzsa homlokon csókolja. A fejére helyezett pálca végére erősített ecsettel olyan alkotásokat készít, melyre sokan kezükkel sem lennének képesek.
Művészetét nem szívesen sorolja egyik irányzathoz sem, sokrétűen készíti képeit. Művei között többet a realista kategóriába sorol, ugyanakkor akadnak olyan alkotások is, melyeken saját fantáziavilágából jelenítek meg részleteket.
– Úgy vélem, hogy minden alkotásban a művész egyedisége benne van. Ez az, amit én is megfestek. Valójában magamat. Azt aki én vagyok. Nem határozom be magam, mert semmi értelmét nem látom. Én megmutatom az alkotásaimat a kiállításaimon, a látogatókat pedig vagy megragadja valamelyik, vagy nem. Nagyon sok pozitív visszajelzés érkezik – nyilatkozta az OrosCafénak.
Egy-egy festmény elkészítése hosszadalmas munka Feco számára. A testi korlátok megnehezítik a másnak legegyszerűbbnek számító folyamatokat. Azonban a hosszabb alkotási folyamat nem mindennapi képvilágot eredményez.
– A mozgáskorlátozottság nekem túlmozgással jár és mivel ez egész testemben megjelenik, így kismértékben a fejemben is. Ez adja meg a képeim különlegességét, mert a hosszadalmas, kitartó „ecsetelés” ellenére, nem mindig oda sikerül húzni a vonalat ahova szeretném. Elő kell készíteni nekem a vásznat, a festékeket és az ecsetet feltenni a fejpálcámra, aztán ha kell akkor cserélni az, meg amit kell. Szóval most még csak akkor tudok festeni ha valaki a pálcám alá dolgozik – ecsetelte.
Alkotásait a legtöbbször csodálkozással fogadják, róla azonban még mindig gyakran gondolják azt, hogy szellemi fogyatékos.
– Az emberek összekötik a mozgásbéli- és szellemi sérüléseket, pedig nem kellene. Azt szoktam mondani, hogy a szemeimet, szemeinket figyeljék meg, mert abból hamar rá lehet jönni a valós helyzetre. Viszont most már egyre többen megmernek szólítani. Akár azért, hogy megkérdezzék, kérek-e segítséget, vagy csak azért, hogy pár dologról érdeklődjenek irántam. Azt hiszem, hogy nyitnak az emberek, igaz, hogy lassan – ami nem baj, sőt… – de nyitnak – tudtuk meg Fecotól.
Hozzátette, nem mindenkinek tetszenek a festményei. Ezt elfogadja, hiszen mindenkiből mást váltanak ki a látottak. Sosem vette szívére a kritikát, sőt.
– Nagyon jó visszajelzéseket kapok de voltak – nagyon-nagyon elvétve – akik belekötöttek például a „Karácsonyi képsor”-ba, illetve pár képbe. Én építkezésre használom a kritikát, mert abból tudom új szintre vinni a művészetemet. Viszont nincs olyan, hogy mindenkinek egyformán tetszene- és itt mindegy miről beszélünk, akár a képeimről, akár bármiről – a legtöbb alkalommal azonban nagyon pozitív visszajelzést kapok, természetesen ezt is köszönöm – mondta.
Közös kiállításokkal együtt, közel 15 tárlaton szerepeltek alkotásai. Első önálló kiállítása Debrecenben, a régi Rocksuliban volt és talán ez volt a legemlékezetesebb számára. A debreceni kiállítás hatalmas lendületet adott neki. Megtanulta, hogy bízzon magában, és ha akarja, képes mindent elérni. Ahogy fogalmaz: mindegyik kiállítás erőt ad a folytatáshoz, és minden alkalom csodálatos élményekkel gazdagít.
Alkotás közben csak a képre tud koncentrálni. Míg szól a zene a háttérben, addig Fecó kikapcsol, és egymás után húzza a vonásokat ecsetével.
– Festéskor az a kép foglalja le a belső képernyőmet, amit szeretnék vászonra vinni. Amikor hozzákezdek a festéshez, addigra már a fejemben egy legalább 80 százalékban kidolgozott képet látok. Hagyom, hogy átjárjon a zene amit hallgatok. Egy kicsit olyan ez nekem, mint amikor ajándékot bontok ki. Koncentrálok, mert az ecset újra és újra önálló életre kel. Vissza kell tennem megint a kiinduló pontra. De már megint berándul a testem valamelyik része: puff neki! Kezdhetem elölről, mert pont helyet egy X lett. Ahogy egyre több és több szín és forma és „Feco-vonalak” jelennek meg, úgy kerülök feljebb érzelmileg, annál nagyobb örömet érzek. Aztán valahol katartikussá válik és már nem jut el a külvilág zaja a füleimig – zárta beszélgetésünket a testébe zárt művész.
Legutóbb a Petőfi Művelődési Központban (PMK) a VII. Amatőr Művészek kiállításán kerültek paravánra alkotásai. A tárlat november 11-ig látható a PMK színháztermi előcsarnokában.
