Örökké vidám, tele van szeretettel és mindenkihez van egy kedves szava a szentetornyai aranykoszorús cukrászmesternek. Ficsor Zoltán neve mára egyet jelent a minőséggel az orosháziak körében. A mindig mosolygós, örök gyerek cukrászmester gyerekkorába engedett betekintést, visszaemlékezve arra, honnan indult pályafutása.
Orosházán nehezen lehet elképzelni egy esküvőt Ficsor-féle torta nélkül, hiszen mindenki tudja, a szentetornyai cukrász alkotásaiban – mert jogosan lehet annak nevezni – benne van az a titkos hozzávaló, ami mindennél ízletesebbé varázsolja a süteményt. Ez nem más mint a szeretet.
Nagy a hajtás a szentetornyai üzemben. Nem volt ez másképp, mikor felkerestük az apró, a múlt egyik ékes darabját jelentő cukrászműhelyében Ficsor Zoltánt. Egymás után érkeztek az ismerősök, a szeretteik, az autók váltásban parkoltak le üzlete előtt. Ottjártunkkor, mindenszentek elő napján talán még jobban pörgött a munka, mint máskor. Ficsor Zoltán elárulta, a szentetornyai temetők látogatóinak egyik állomása mindig a cukrászda.
Még gyermekként fogant meg benne a gondolat, hogy cukrásznak áll, nem igen járt a fejében más hivatás, még a szakács szakma állt közel hozzá. A sütés szeretete akkori szomszédjától, Udvardi Juliska nénitől ered, máig szeretettel gondol vissza rá.
A poros utca, ahol a kalandok születtek
Nehéz körülmények között, de boldogságban és szeretetben nőtt fel. Mindössze három éves volt, mikor tanyájukról elköltöztek, de tisztán él benne egy emlék abból az időszakból.
– Mikor megszülettem édesapám katona volt. Akkora volt az idézőjeles gazdagság, hogy vert földes házban édesanyám azt figyelte, hogy vízbe vagy a papucsba lép, hiszen akkoriban nagyon magas volt a talajvíz. Innen indultam, ilyen is volt. De anyuék építkezni kezdtek 1975-ben, akkor sikerült beköltöznünk Szentetornyára. Még lavórban mosdottunk, mivel még a fürdőszoba nem volt. De boldogok voltunk – emlékezett vissza.
Az utca volt az ő grundja, csak ez nem a Pál utca, hanem a Károlyi utca volt. Barátaival ott töltötte idejét. Egész napok szálltak el bújócskázással, tollasozással és fogócskával. Az akkori földes út porán születtek a kalandok. Vallja, nem volt rossz gyerek, sosem vett részt szándékos csínytevésekben.
Már gyerekként is mozgékony volt, tele energiával. Az egy helyben ücsörgés sosem volt az ő asztala.
– Egyszer mondtam édesapámnak, hogy menjünk ki pecázni. Mikor kiértünk az érre, beledobtuk a horgot, majd mondtam apámnak, hogy: na figyeljél, majd szóljál, ha mozog az úszó. Nem tudom, hogy abban az egy órában volt-e akár egyetlen perc is, mikor az úszó mellett figyeltem volna. Mindig mehetnékem volt, nem bírtam ki, hogy ott üldögéljek és figyeljek magam elé – idézte fel nevetve horgászélményeit.
Mikor a falusi kisgyerek nagyvárosba kerül
A fiatal kis Ficsor előtt kitárult a világ, mikor Budapestre vitték szülei, egy Szentetornyáról elszármazott régi ismerősnél szálltak meg. A nyüzsgés, a nagyvárosi élet elvarázsolta az akkor pár éves Ficsor Zoltánt.
– Úgy éreztem magam, mint Alice Csodaországban. Mindenhova elvittek minket, még Ferihegyre is. Ott gyorsan el is vesztem, nem találtak. De akkor már ríttam is, lehettem vagy tízéves. Elmentem a mosdóba és mikor kijöttem nem tudtam, hogy merre fordultunk. Én elindultam egy irányba, de mindenki más a másik oldalon állt. Egy félórába tellett, mire megtaláltak, de akkor már nagyon zizegett a léc – emlékezett vissza ferihegyi kalandjára.
Addig nem mehetett le az utcára, míg kívülről nem fújta a budapesti szállásuk címét. Azt ismételgette, hogyha elveszne, tudjon segítséget kérni a hazafelé vezető út megtalálásához.
– Elvittek minket az állatkertbe is. Én ott láttam először olyan dolgokat, amit egy falusi, jó értelemben vett parasztgyerek életében nem látott, esetleg csak hallott róla. Magával ragadott az egész hely – mondta, majd hozzátette, nem tudna a fővárosban élni. Számára az igazi otthon Orosházát, azon belül is Szentetornyát jelenti.
A kedvesség és az emberség nem vehető meg, az belülről, szívből jön. Sosem feledi Szabó Sándort, a falu kertészét, aki mindig kisegítette a fiúkat egy kis virággal.
– Nőnapra mindig vittünk virágot a lányoknak. Akkoriban még más telek voltak, március elején még vígan tapostuk a havat, ekkor nyílt a hóvirág. Mentünk Szabó Sándor bácsihoz, és kiabáltuk neki: Csókolom, visszük a virágot a lányoknak. Nem fogadott el érte pénzt. Annyira bennem maradt ez az élmény. Kaptunk két csokorral, azt szétszedtük és adtuk a lányoknak – révedt vissza.
A cukrászat mesteri tudományát Musztafa Szulimánnál, örök főnökénél és mentoránál tökéletesítette. Az egykori cukrászmester, akinek fagylaltjairól mai napig ódákat zengenek a környéken élők, és az imádott szomszéd Juliska néni tudása forrt össze Ficsor Zoltánban. A hagyomány és a kifinomult szakértelem ötvöződik munkájában.
Sosem feledi honnan indult. Számára a gyökerek mindennél fontosabbak. Ebben a szellemiségben neveli lányát is, hogy ismerje meg a múltját. Vallja, múlt nélkül nincs jelen és jövő.
