Az alábbiakban közöljük Györgyi Anna, a Czina Sándor Tagintézmény nyolcadik osztályos tanulójának esszéjét. Anna a Református Iskola által rendezett Orosháza Hét irodalmi pályázatíró versenyére készítette művét, amivel első helyezést ért el. Felkészítő tanára Kaminszkiné Vígh Zsanett volt.
Történetem egy körtefáról szól. A környék legöregebb tagja volt ő, a mindentudó. Hozzá jártak a vándorok, ha útjukban megpihentek. Letépték zamatos gyümölcseit, árnyában hűsöltek a forró déli órákban, történeteket suttogtak az öreg lombkoronájába. A fa ezeket a történeteket megjegyezte, és minden vándort tárt karokkal, meleg fogadtatással várt az apró domb tetején. Kérgébe ivódott a táj történelme, levelei között megannyi tudás bújt meg suttogva.
Aztán jött a tél. Ilyenkor a Körtefa mindig félt egy kicsit, hátha túl fagyosak lesznek az éjszakák és nem éri meg a következő évet. Félt, hogy nem lesz több történetmondó, akivel megoszthatja tudását és nem lesz kinek ontania lédús gyümölcseit. Így teltek el a telek évről évre, magányosan, egyedül.
Egyszer azonban történt valami új. Valami, ami gyökeresen felforgatta az öreg fa addigi ismereteit. Egy csapat ember jött arra, hátukon temérdek holmit cipeltek, rengeteg lábasjószág kísérte lépteiket kötélre kötve. Gyerekek ugrándoztak asszonyok szoknyái körül, a férfiak pedig előreszegezett tekintettel, kalapjukat fejükre húzván a tűző nap elől törték az utat a bozótban.
A Körtefa megrémült. Még sosem tapasztalta ezt a nyüzsgést, ezt a hatalmas tömeget, amit ezek az emberek folyamatosan hoztak magukkal, egyre közelebb és közelebb, egyenest a dombtetőre tartottak a fa irányába. Nevetve, kipirosodott arccal közeledtek a fa felé, a gyerekek máris kezüket nyújtották, ahogy észrevették a megcsillanó aranyszínű gyümölcsöket a levelek takarásában. Egy férfi lépett elő a társaságból, láthatólag neki volt a legnagyobb tekintélye a többiek között. Még az apró gyermekkezek is elhúzódtak útja elől.
A férfi megemelte kalapját a Körtefa előtt, enyhén fejet hajtott, majd megszólította a bölcs növényt:
-Üdvözöllek, öreg fa. A nevem Oros, és ez itt a családom. Zombáról érkeztünk és le szeretnénk telepedni itt. Azonban ehhez a jóváhagyásodat kérjük. Kérlek, hallgasd meg a történetünket, ha pedig úgy gondolod, megérdemeljük, hogy ennek a földnek a gondját viseljük, szántsunk, arassunk, legeltessük a jószágokat, tegyél valamilyen jelzést.
A Körtefa csöndben hallgatott. Kíváncsisága nagyobb volt félelménél, meg akarta ismerni ezeket a furcsa embereket, akik itt szeretnének élni. Oros beszámolt neki az üldöztetésükről, mindazon tényekről, ami miatt úgy döntöttek, elhagyják a szülőhazát. Mesélt az evangélikus mivoltukért való száműzetésről, meggyalázásról, elmondta, hogy már kicsi volt a legelőjük is mindannyiuk számára. Bemutatott minden egyes férfit, asszonyt, gyereket, szavai mézédesen csüngtek a levegőben, ahogy szeretteiről beszélt. Aztán beszélt a fának Istenről. Sok mindent hallott már erről a természetfeletti hatalomról a fa, minden vándor emlegette az ő irgalmát és csapásait egyaránt, azonban Oros olyan odaadással és érzelmesen beszélt róla a fának, hogy minden kételye elmúlt: ennél a családnál jobbat keresve sem találhatna a táj számára.
Amint a férfi befejezte a beszédet, és hátrébb lépett mindenki feszülten figyelte a Körtefa reakcióját. Az pedig megrázta ágait, és az összes érett, zamatos körte mind a fűre pottyant, miközben a fa szívből mosolygott kérgének legbelsejében, ahová már csak az óvatos, lelkét kitáró atyafi láthat be, és az is csak akkor, hogyha elég szemfüles. Mindenki észrevette ezt a belső, ragyogó mosolyt, és Oros egész családja vele mosolygott, legalább annyira szívélyesen.
Azon nyomban le is telepedtek itt, az éjszaka táncra perdültek a nagy vigasságban. Teltek a napok és a hónapok, az emberek házakat tapasztottak, kutat ástak, templomot építettek Isten dicsőítésére. És egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy a Körtefát egy kedves szóval, apró csókkal ne illették volna. A gyerekek az ágain fészkelve hallgatták történeteit, este pedig az öregek telepedtek le a fa köré, hogy megbeszéljék az aznap történteket. A Körtefa volt életük központja, e köré építettek mindent…a szívüket is. A fa pedig sosem érezte magát magányosnak, a zord tél idején sem.
