Néhány hete ünnepelte a 90. születésnapját, családi házak százait tervezte Orosházán és a környező településeken, az ő nevéhez fűződik például az egykori Csillag Áruház. Kovács Károly építésvezetőről, magántervezőről van szó, aki kalandos pályafutásáról mesélt az Oroscafénak.
Azoknak, akik a Táncsics utcán járnak rendszeresen, biztosan feltűnt már az ott található szórakozóhely melletti nagy, szürke, évszázados épület. Egy polgári ház, amely szinte feledve korábbi funkcióját, évtizedek óta lakásoknak ad otthont. Kovács Károly és felesége ötven éve élnek benne, együtt korosodtak vele. Ahogy lépdeltem felfelé a rendkívül masszív és nem mellesleg csodaszépen kialakított lépcsőn, az jutott eszembe, vajon hányan tették előttem ugyanezt az évtizedek alatt, hány cipő taposta a simára koptatott fokokat.
Bent a lakásban kellemes meleg fogadott és Károly bácsi – miután hellyel kínált – bele is vágott a történetbe. A két világháború közötti időszakban, 1927-ben született Orosházán, a gimnáziumi érettségit követően, építészmérnök szeretett volna lenni, de nem vették fel, így került az építőipari technikumba. Elvégezte és 1949-ben felvették az Orosházi Nemzeti Magasépítő Vállalathoz, ahol 1955-ig dolgozott földmérő technikusként.
– Ez az épület volt a központja, ahol most vagyunk – mutat körbe. – A szomszédban, a BlaBla helyén volt az étterem, konyha, ebédlő – részletezi.
A vállalat mezőgazdasági építkezésekkel foglalkozott, de a Jugoszláv határ mentén például bunkereket és laktanyákat húztak fel.
Miután 1956-ban beolvasztották őket a Békés Megyei Állami Építőipari Vállalatba, 1968-ig építésvezetői beosztásban végezte a munkáját tovább.
– Olyan építkezéseket vezettem, mint az üveggyáré, a Csillag Áruházé vagy a mostani evangélikus gimnáziumé – sorol a keze nyomát viselő épületek közül néhányat. – 1968-ban aztán kedvező ajánlatot kaptam a Töhötöm utcai építőipari szövetkezettől, meghívtak műszaki vezetőnek, itt dolgoztam egészen 1976-ig. Felépítettük a Könd utcai ábécét, a Mezőgép telephelyét, de mi kezdtük el az oxidkerámia gyártását is.
Bitterfeldtől Gdanskig
Eddig sem hétköznapi életútja azonban csak ezután vált igazán különlegessé.
– Mert 1976-ban kineveztek az Építőipari, Kútfúró és Kazánépítő Szövetkezet igazgatójává, és elhatároztuk a többi vezetőségi taggal, hogy megpróbáljuk egy nagyobb vállalattá fejleszteni – indítja az újabb fejezetet.
Kapcsolatok révén pályázni kezdtek külföldi munkákra, kezdetben sikertelenül, de később megnyertek egyet-kettőt, amiket aztán referenciaként használtak. Így tettek szert ismertségre és léptek ki a külpiacra.
– Ausztriában Láng-gyári kazánokat szereltünk, NDK-ban, Bitterfeldben a legnagyobb vegyi gyár rekonstrukciójában vettünk részt. Tudni kell róla, hogy ez a város az angol és az amerikai pilóták térképén be volt karikázva pirossal, mert angol érdekeltség lévén tilos volt rá bombát dobni – idézi fel mosolyogva. – Ettől még persze elöregedtek a berendezések, szükségessé vált a felújítás. Itt dolgoztak az én embereim és német kiváló dolgozói kitüntetést kaptak – meséli tovább büszkén.
A fúrórészleg Csehszlovákiában végzett völgyzáró gátakhoz talajmechanikai fúrásokat, miközben egy másik brigád Gdanskban svédek alvállalkozójaként komphajót épített.
– Innen Orosházáról a Török Ignác utcából. Nem hiszi el senki, pedig igaz – nevet csillogó szemmel. – Minősített ív-, láng-, lemezhegesztők, csőszerelők voltak ott kint tőlünk és rakták össze a 130 méteres, háromszintes hajót. Ők svéd kiváló dolgozók lettek, volt olyan hegesztőm, aki fél hónap alatt ledolgozta az éves normát – emlékszik vissza egyik különleges munkájukra.
Ó-ó-ó Afrika…
Ez volt Európa, de itt korántsem ér véget a történet. Jött Afrika. Algériában a fővárostól 400 kilométerre, sivatagi kistelepüléseken könnyűszerkezetes iskolákat épített az akkor már 650 főt foglalkoztató vállalat. Kemény körülmények között, 40-50 fokos hőségben, homokviharokban. Szíriában és Irakban hatalmas Láng-gyári kazánokat telepítettek ipari létesítményekbe és vegyi üzemekbe.
– Líbiai sivatagban, Tripolitól 100 kilométerre víz kutakat fúrtunk tucatszám úgy, hogy mikor feltört a víz a kútból, az arabok letérdelve csókolták a magyar munkások kezét. Az valami csoda volt. A Tigris partján halkeltető és halnemesítő állomásokat, tárolókat, szárítókat építettünk – folytatja a sort. – Az ott dolgozók ugyan megszenvedtek, mert a körülmények mostohák voltak, de itthon kapták az átlagkeresetüket, kint pedig 600 dollár havidíjat, ami éves szinten több mint 6000 dollárt jelentett – mondja, és azonnal érthetővé válik, miért válogathattak a jelentkezőkben.
– Emellett olyan tájakon jártak, hogy földi halandó el nem tudja képzelni. Babilon, Szamarra, ahol látták a világ három legnagyobb körképe közül az egyiket, bebarangolták a Tigris és az Eufrátesz völgyének mocsárvilágát – mesél enyhe áhítattal a hangjában és hozzáteszi, mivel időnként kötelező volt ellenőrizni a kinti munkát, ezeket ő is megcsodálhatta.
A végén azt is elárulja, miért érezte fontosnak, hogy minderről beszéljen. Mint fogalmaz, szeretett volna megemlékezni akkori dolgozóiról, akik közül már csak néhányan élnek. Szerette volna, ha sokan megtudják, hogyan hódították meg Európa, a Közel-Kelet és Észak-Afrika országait, milyen sikertörténetet írtak az orosházi és környékbeli munkások.
Az ő személyes sikertörténete később is folytatódott, 1962-ben magántervezői jogosultságot szerzett és ’67-es nyugdíjba vonulása után már csak erre koncentrált. A kedvező hiteleknek köszönhetően beindult a családi házak építése, ő pedig százával készítette a terveket. Volt időszak, amikor rajzolót kellett alkalmaznia, mert nem győzte. Egészen 2011-ig, azaz 84 éves koráig dolgozott és meggyőződése, hogy ennek is köszönheti máig töretlen szellemi frissességét.
