Tóth Imréné hímzőnek, aki a közelmúltban vette át a Magyar Kézműves Remek díjat a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarától. Az elismerés sokadik a címek sorában, amelyeket az elmúlt években, évtizedekben kapott, de sosem ezekért dolgozott. A népművészet értékeinek megőrzése és továbbadása motiválja.
Ezzel a gondolattal zárta a beszélgetést, amelynek végén az volt a benyomásom, hogy a Magyar Népmesék egyik epizódjába csöppentem. De nem szaladjuk előre.
Sosem gondoltam, hogy az Iglói utca ilyen csodákat rejt, mint Tóth Imréné és családja háza, nem beszélve arról a sok szépségről, amit a belsejében őriz. A számtalan hímzés mellett ott vannak a csipkék és a szebbnél-szebb gyöngyből készült ékszerek. Tavaly velük nyerte el a Kézműves Remek díjat.
– Egy gyöngyfűzött gallért, karkötőt és fülbevalót adtam be és azokat jutalmazták, most pedig orosházi szálánvarrott szőrhímzéssel készült faliterítőt, függönyt, táskát, kötényt és illatosítót, ezek alapján nyertem el az idei címet. Kiállítva Budapesten voltak az expón, ott vettem át a díjat is – kezdi és gyorsan hozzáteszi, hogy nagyon boldog, mert örömmel dolgozik és, ha valahol elismerik a munkáját, az fokozza ezt az örömet.
Afelől cseppnyi kétség nem lehet, hogy mekkora élmény számára, ha hímezhet, vagy éppen csipkét verhet. A beszélgetéshez is a műhelybe invitált, ami egy múzeumnak is dicsőségére válna az ott felhalmozott, nem ritkán 50-60 éves használati tárgyak, saját készítésű és összegyűjtött hímzések, népművészeti emlékek egész sorától.
Nem múzeum, otthon
Kissé megilletődve néztem körül, de gyorsan rájöttem, hogy van egy nagy különbség a kiállítótermek és a szoba között. Itt ugyanis minden az otthonosságról szól, semmi sem hat idegenül, egészen közelinek éreztem magamhoz a múltat. Azt, amelyben Ani – ahogyan a hozzá közel állók szólítják – megszerette a népművészetet.
– Édesanyám jó kézügyességű asszony volt, az első indíttatást tőle kaptam. Utána a tanítóképzőben kötelező volt a kézimunka, később pedig földrajz-rajz szakos tanárlettem és a rajz tanmentében benne van a népművészet. Hát én mindig előtérbe helyeztem, mert nekem az mindig is szívügyem volt – emlékszik vissza némi nosztalgiával.
Utolsó munkahelyén, egy szentendrei iskolában kézműves klubot alapított és vezetett 10 évig, ahol a népművészet minden ágát megmutathatta a fiataloknak. Sőt, még origamiztak is olyan sikerrel, hogy Japánból meglátogatták őket és rendkívül nagyra értékelték a látottakat.
Innen vonult nyugdíjba 1995-ben, akkor érezték elérkezettnek az időt a férjével, hogy hazaköltözzenek Orosházára. 2000 óta laknak újra itt és építgetik a családi otthont. A legutóbbi bővítés a télikert, amelynek királya egy 46 éves, saját nevelésű, hatalmas pálma. Ha másért nem, hát már ezért csodájára lehetne járni a háznak.
Azt, hogy Tóth Imréné mennyire a népművészet elkötelezettje, az is jól mutatja, hogy bár évtizedek óta hímez, beiratkozott egy OKJ-s hímző tanfolyamra, most pedig éppen egy szintén OKJ-s gyöngyfűző tanfolyam vizsgamunkáit készíti lányával közösen.
Meg is mutatják őket és előkerül egy doboz, amelyre sokkal inkább illene a kincsesláda kifejezés, mert a különféle magyar tájegységes jellegzetes hímzései pihennek benne. Van itt sárközi és ős matyó, na meg persze orosházi szálánvarrott.
– Orosházi azért, mert erre a környékre nyúlik vissza a története, szálánvarrott azért, mert olyan takácsvászonra kell hímezni, amelynek a keresztszála és a vízszintes szála azonos és számolni kell a szálakat. Szőrhímzés pedig azért, mert a birka szőrét fonták meg és azzal a fonállal hímezték. Ez annyiban változott, hogy nem mi fonjuk, hanem készen vesszük a gyapjúfonalat – avat be a részletekbe.
Megőrizni, továbbadni
A folyamat elmondva sem egyszerű, hát még, ha hozzátesszük, hogy mindezt milliméterpapíron meg kell tervezni, leszámolni a szálakat és szigorúan aszerint haladni, mert különben félremegy a minta. Az, amiből egy körülbelül 10 centiméter átmérőjű virág elkészítése megközelítőleg 5 órát vesz igénybe.
Tóth Imrénét azonban nem, hogy nem zavarja, egyenesen élteti ez a munka.
– Leül dolgozni és szinte látom, hogy feltöltődik, megtelik élettel tőle – mondja a lánya, aki szintén népi iparművész és viszi tovább az édesanyja által örökül hagyott tudást. Mindkettejük célja megőrizni a népművészet értékeit a jelen- és az utókornak, tovább adni a kincseket, amiket nem csak a polcok és a ládák, hanem a lélek is őriz.
