Elegancia, érzékenység, tudatosság, humor és játék, valamint könnyedén felvezetett, magas szintű zenei tudás és virtuóz játék jellemezte Illényi Katica hegedűművész orosházi koncertjét. Ahogy fogalmazott: az est komolyat adott, könnyedén.
A közönség csak szuperlatívuszokban nyilatkozott a szombati hangverseny után, amelyet öccsével, a szintén hegedűművész Illényi Csabával és Bundzik István zongoristával adott.
Kíváncsian kértem a művésznőtől interjút, amely igazolta: a csillogó jelmezzel nem vett fel más személyiséget, közvetlen, barátságos a rivaldafények nélkül is. Ettől hiteles minden „szerepében”. Szót ejtettünk a varázslatos thereminről, amelybe beleszeretett, megtanult játszani rajta, és most kiadta első lemezét. Emellett arról, hogy „nem kért” pedagógusi vénája miatt nagyon érdeklik az emberek: szívesen megmutat, magyaráz bárkinek bármit, és szívesen megnézi mások (akár zeneiskolás gyerekek) előadásában az általa tanult zeneműveket.
Örül, amikor azt látja: ahol neki nehéz, más is küzd, ez bizonyítja számára a művészben az ember esendőségét. De beszéltünk testvérféltékenységről, ami szerinte az ő családjukban a nevelés miatt nem volt és nincs jelen. Úgy véli, mind a négy testvér (mind vonósok) másban jó, így tanította őket (szintén zenész) édesapjuk. Az interjú során az is kiderült, az öccs bármit megtesz nővére kedvéért, de nem a színpadi szólistaság az álma. Megtudtam: a most kiadott lemez hangszerelését jegyzi: ez az ő erőssége, öröme.
Illényi Katica olyan kérdésre is válaszolt, amire nem szokott: hogy miért nem vállalt gyermeket a nagycsaládból jövő és ma is ott élő asszony.
– Nagyon hálás vagyok, hogy nekem megadatott mindaz, ami kell egy szólistának. Idegrendszer kell hozzá, a közönséggel való kapcsolattartás képessége, tudatosság, precízség, játék, humor. És az az adottság, hogy az ember hajlandó legyen beletenni azt a rettenetesen sok munkát, amivel ez jár. A szólóestekre készülni már egy megszokott rituálé szerint szoktam: fegyelmezetten kell élnem, hogy estére legyen erőm, és a legjobb formámat hozzam zenészként, énekesként.
– Akár azt az áldozatot is vállalva, hogy a művészet oltárán az anyaságot is feláldozza?
– Rettenetesen sokszor átgondoltam, sokáig rágódtam rajta. Saját döntés volt, hogy nem lesz. Erre lehet ezt vagy azt mondani, így döntöttem, a férjem is elfogadta. Azt gondolom, hogy az életmódom mellett nem tudnám megadni annak a gyermeknek, amit szerintem kellene, vagy nem tudnám teljesíteni a zenélésben azt, amit szeretnék. Mindig új dolgok jönnek az életbe: hegedülök, tereminezek, táncolok, énekelek, ezekhez sok idő kell, hogy megtanuljam, szinten tartsam. Így is gyakran fekszem le bűntudattal, hogy ezt vagy azt nem végeztem el. Nagyon szeretem a családban a gyerekeket, tudom, hogy nagyon nagy lelki kötődés tud kialakulni, és lelkiismeret-furdalásom lenne, hogy nem minden időmet szentelem a gyerekemnek. De azért is, hogy nem teljesítek elég jól művészként. Így mára a zenét tekintem gyermekemnek, és kiveszem részem a testvéreim gyerekeinek életéből, akiknek a keresztanyja vagyok.
