Egy 47 éves klarinét tanár, aki 13 évvel ezelőtt gondolt egyet, belevágott élete kalandjába és Németországba ment tanítani. Azóta szintén orosházi feleségével családot alapított, már kint született kislányuk is. Közel 70 tanítványa van és három fúvószenekar karnagya. Guti Ferenc szeret hazajönni, de már csak látogatóba.
Polkákkal, indulókkal, filmzenékkel szórakoztatta a közönséget szeptember 2-án az Árpád-kertben a német Musikverein Kirchen-Hausen. A Boden-tó mellől érkező fúvószenekar nem véletlenül választotta úti céljául Orosházát, hiszen karnagyuk, Guti Ferenc városunk szülötte. A nagysikerű koncert után kértem tőle interjút. Az 1990-es években együtt zenéltünk az Orosházi Fúvószenekarban, ezért a közvetlen hangnem.
– Magyarként vagy németként vagy itt?
– Magyarként, ez nem is kérdés, büszke vagyok a származásomra.
– Mi a különbség a magyar és a német élet között?
– Nagyon sok. Kint talán kevésbé bonyolult. Bár hozzáteszem, ott sem kolbászból van a kerítés, annak a rendszernek is megvan a hibája. De élhetőbb társadalom, kevesebb irigységgel, több odafigyeléssel a másik ember iránt. Az élni és élni hagyni elv talán jobban érvényesül. Persze nem lehet elfeledni, hogy a II. világháború után ők egy más úton indultak el. A mi hátrányunk behozható, de ehhez generációk kellenek.
– Hogyan jut ki egy magyar zenetanár Németországba?
– Ez véletlen volt, már ha vannak az életben véletlenek. Egy ismerősömtől hallottam, hogy Németországban egy magán zeneiskolába keresnek klarinét tanárt. A középiskolában németül tanultam, beszéltem már a nyelvet, ezért felhívtam az iskola igazgatóját, aki azt mondta, akár másnap kezdhetek. Ennyire gyorsan persze nem akartam dönteni. Az őszi szünetben barátnőmmel – aki most már a feleségem – kimentünk, körbenéztünk, és ott rábólintottam. 2003. január 1-jén kezdtem is. Most már máshol dolgozom, jelenleg két állami zeneiskolában, valamint privát tanárként tanítok.
– Mennyiben más a zenei oktatás ott, mint nálunk?
– Teljesen. Kezdjük ott, hogy minden faluban van fúvószenekar, ezek nagy része saját maga képzi a növendékeket. Általában egy jobban képzett zenész tanít saját maga önkéntesen, de azok a zenekarok, akik feljebb akarnak lépni, szerződnek egy profi tanárral, vagy zeneiskolával, ők mennek a zenekarhoz hangszeres játékot tanítani. Ezen kívül működnek a városi zeneiskolák. Ott klasszikus zenei képzés folyik, amit én is megpróbálok a diákoknál tanítani, hiszen fontos, hogy a hangszeren a klasszikus zenei alapokat felépítsük. A cél szinte mindig ugyanaz minden diáknál: le tudják tenni azokat a vizsgákat, amik szükségesek, hogy bekerüljenek a zenekarba.
Részlet a szeptember 2-ai koncertből
– Vizsgázni kell ahhoz, hogy valaki zenekaros legyen?
– Lényegében igen. Ahol élek, Baden-Württenberg tartományban van két fúvószenekari szövetség, én a württenbergi részben vagyok elnökségi tag, az ifjúsági képzés második elnökeként. A szövetség hirdet vizsgákat, D1, D2, D3 kategóriában, amiket tanárok előtt teljesítenek a gyerekek. A D1-es vizsgát egy átlagos gyerek 2,5-3 éves tanulmány után tudja letenni. Ez elegendő ahhoz, hogy valaki bekerüljön az ifjúsági zenekarba. Innentől újabb 2 év kell az ezüst vizsgához, ami már jogosítja a felnőtt zenekarhoz. A D3, azaz az arany képzés nagyjából egy zeneművészeti szakközépiskola felvételi szintjének felel meg. Büszkén mondom, hogy az Orosházára érkezett zenekarban több fiatalnak is megvan a D3 vizsgája.
Nagy hibám, hogy nem tudok nemet mondani
– Törekszenek erre a fiatalok?
– Igen. Egy zenekar színvonalát nagyban befolyásolja. Ha egy focicsapatban jól képzett játékosok vannak, az egész csapat jobb lesz. Ez van egy zenekarban is, a magasabb szinten játszó zenészek előreviszik a többieket is, motiválják őket.
– A magyarországi viszonylathoz képest ez elég furcsán hangzik, hiszen az amatőr zenekaroknál nincsen semmilyen vizsgakötelezettség. Mindenkinek le kell vizsgázni, aki zenekarban akar játszani?
– Természetesen nem. Vannak olyan zenekarok, ahol örülnek, ha megy valaki, mert fogy a létszám. De ott, ahol kicsit komolyabb a szint, előírás ez a végzettség, éppen a színvonal megtartása miatt. Ez persze főleg a fiatalokra vonatkozik. Nálunk is játszik több idősebb zenész, akik évtizedek óta tagjai a zenekarnak, de a fiatalságuk idejében még nem volt ennyire komoly a zenei képzés, nem voltak ilyen vizsgák. Ettől függetlenül senki nem zárja ki őket a zenekarból, hiszen a közösségnek meghatározó alakjai, ők biztosítják a folytonosságot. A színvonal egyébként komolyan emelkedett, 40 éve szinte csak polkákat játszottak a német fúvószenekarok, ma már sok komoly modern darabot is műsorra tűzünk, amiben olyan ritmusok vannak, amihez az kell, hogy valaki tanárhoz járjon.
– Hogyan fogad be egy összeszokott zenekar egy külföldről érkezett karnagyot? Mennyi idő kellett a beilleszkedéshez?
– Semennyi. Ezt őszintén mondom.
13 év alatt soha nem volt semmilyen problémám a nemzetiségemmel, soha nem kellett azt hallgatnom, hogy te külföldi vagy. Régen hazajöttem volna, ha megszólnának a nemzetiségem miatt, nem lenne az a pénz, amiért ezt eltűrném. De soha, semmilyen problémám nem volt emiatt sem nekem, sem a családomnak.
Egy példa: ehhez a zenekarhoz úgy kerültem, hogy meghirdették az állást, amire hárman jelentkeztünk, én és két német kollégám. Én kaptam magyarként a szavazatok 85%-át, ők ketten, németként a maradék 15%-ot. Nem láttam a másik két pályázót, így nem tudom milyenek voltak. De azt hiszem, hogy én megtalálom a hangot a 16 évessel és a 60 évessel is, ez adottság. Arra, hogy mennyire fogadják el az embert, a legjobb példa ez a nap. Ők 1300 kilométeres utat vállaltak nem kevés költséggel, hogy eljöjjenek ide, Orosházára, ahol én születtem. Nem tették volna meg ezt, ha én “csak egy jó karnagy vagyok”. Itt emberileg is működnie kell a kapcsolatoknak.
– A koncerten is kiemelted, hogy sok magán tanítványod van, még viccesen hozzá is tetted, hogy kicsit sok. De hogyan lehet eljutni idáig?
– Amikor odaköltöztem, összeismerkedtem néhány emberrel, akik megtudták, hogy klarinét tanár vagyok, és megkérdezték, nem vállalnám-e el a gyerekük oktatását. Elvállaltam. Aztán nem sokkal később a másik faluból hívtak, nem dolgoznék-e az ottani zenekarnál. Két növendékkel kezdtem, ma 24-nél tartok ebben a faluban. Nekem soha nem kellett hirdetnem magam. Korrekt árakkal dolgozom, kicsit olcsóbban a zeneiskolánál. És becsületesen, következetesen tanítom a gyerekeket, ha elmarad a betegségem miatt az órájuk, azt bepótolom, és még nyáron is pluszban korrepetálom őket a vizsgákra. Ezt pedig értékelik a szülők.
– Három zenekart vezetsz, van sok tanítványod, tag vagy a fúvószenekari szövetségben. Ezek külön is sok időt vesznek el, nemhogy együtt. Mit szól ehhez a feleséged és a kislányod?
– Ez a legnagyobb megoldandó probléma az életemben. Tudom, hogy ez most hülyén hangzik, hiszen sok embernek nincs munkája, de nekem meg túl sok van. Még szombaton is reggeltől estig tanítok, és most jelentkezett be újabb három diák. Van egy nagy hibám, nem tudok nemet mondani, mindig nagy megtiszteltetésnek tartom, ha valaki hozzám akarja íratni a gyermekét. De már érzem, hogy valahol meg kell húzni a határt: 47 éves vagyok, nem akarom, hogy ez valahol az egészségemre menjen, és tényleg szeretnék többet lenni a családdal. Az első lépést év végén megteszem, a háromból az egyik zenekart leadom. De nem ezt, akikkel itt voltam.
– A koncert előtt találkoztál a régi orosházi barátokkal, egykori tanáraiddal, zenésztársaiddal. Feltörtek a régi emlékek?
– Hogyne. Amikor hazajövünk, Orosházára jövünk. Feleségem is orosházi, nekünk ez a szülővárosunk, sok családtag, barát él itt.
Ez a koncert olyan pillanat volt az életemben, amire mindig emlékezni fogok. Szülővárosomban, ahol felnőttem, az első zenei képzést kaptam, egy saját fúvószenekart vezényelhettem, ami nagyon felemelő érzés volt, és bevallom, kicsit torokszorító is.
Amikor a koncert után odajött első klarinét tanárom Csernai Lajos, vagy Bánhidi Zoli bácsi, akinél az úttörőzenekarban veled együtt is zenéltem, valamint az egykori zeneiskola igazgatóm, a 81 éves Dinnyés Pista bácsi, és gratulált, megkönnyeztem. Megmutathattam itthon, mi az, amit kint elértem, és erre nagyon büszke vagyok. Hosszú évekig játszottam az Orosházi Fúvószenekarban, ahol meghatározó élményeket kaptam, és sok barátra tettem szert. Ezen a ponton összeforr az életem velük, és érdekes módon, most, hogy itthon voltam, ott folytattuk a beszélgetést, ahol 13 éve abbahagytuk, nem kellettek az üres frázisok és a tiszteletkörök.
