A Pingvin fagyizó neve ma már fogalom az orosháziak körében. Vannak, akik gyerekként oda jártak, most pedig már a gyerekeikkel térnek vissza. Talán erre a legbüszkébbek a tulajdonosok, Szabóné Tóth Edit és Szabó Ferenc, akik 27 évvel ezelőtt osztották ki az első gombóc fagyit.
Egy garázs az Eötvös iskola melletti ötemeletesek tövében. Hangulatos, árnyékos terasz és fagylaltot ábrázoló embléma hirdeti, hogy itt bizony fagyizó van. Az orosháziak nagy része azonban e nélkül is tudja ezt, hiszen lassan három évtizede kezdődött a Pingvin története.
– Hirtelen jött ötlet volt, Feri apukájának jutott eszébe, hogy nyithatnánk egy fagyizót – meséli Edit, aki Kiskőrös mellől származik és a családdal mindig megálltak a híres soltvadkerti cukrászdában fagylaltozni.
Számára már akkor is az volt az egyik etalon, így könnyen hagyta magát rábeszélni, hogy megpróbáljanak a nyomába lépni, emellett az iskolák és a lakótelep közelség is inspirálta őket. Következett a betanulás időszaka. Semmi tapasztalatuk nem lévén mindent saját maguk kísérleteztek ki rengeteg odaadással és még több munkával.
– Autodidakta módon tanultunk fagylaltot készíteni – veszi át a szót nevetve Feri. – Az első sóleves gépünk akkora volt, mint a fél garázs, hangos is volt, de legalább jó sokáig fagyasztott – emlékszik vissza a kezdetekre.
Ő osztotta a fagyit, Edit pedig gyártott. Napi 13-14 órákat dolgoztak szünnap nélkül éveken keresztül, a sor pedig egyre hosszabb lett az ajtó előtt.
– Aztán eljött egy pillanat, amikor láttuk, hogy ezt a technológiát váltani kell, mert annyi volt a vendég, hogy már nem tudtuk őket kiszolgálni ezzel a géppel. El kellett gondolkoznunk, hogy mit csináljunk és végül egy olyan olasz gépet vettünk meg, amiből akkor még csak néhány volt az országban, gyakorlatilag fejest ugrottunk az ismeretlenbe – meséli Feri.
Közösségi hellyé vált a fagyizó
De bejött. Az új gép jóval gyorsabban fagyasztott le egy adag fagyit, így annak a minősége is javult. A következő nagy lépés azt volt, amikor a magyar alapanyagokat olaszra cserélték. A módszer azonban sem akkor, sem azóta nem változott: minden fagyi úgy készül, mint a patikában a gyógyszerek.
– Nagyon fontos a szárazanyag tartalom, a zsírtartalom és a különböző egyéb összetevők aránya, hogy az íze és az állaga is jó legyen. Ezekre nagyon oda kell figyelni. 25 év tapasztalata, munkája, kísérletezése van abban, hogy most ilyen fagyit tudunk adni. Nem felhabosított, „valamilyen ízű” vagy ízetlen, esetleg egyforma ízű kenőcsöt, hanem ilyet – avat be a szakma titkaiba Edit.
A kezdetekkor 6 forint 50 fillérért adtak egy gombóc fagyit és akkoriban ezt a lakótelepi családok is megengedhették maguknak – mondják.
– Ezért is volt előttünk mindig akkora sor, meg ugye az iskolák közelsége miatt. Tanítás után rendszeresen megtelt a garázs előtti placc, épp ezért raktunk ki először padokat, aztán pedig megcsináltuk a teraszt. A kedvenc időszakom az volt, amikor közösségi találkahellyé váltunk, ide jöttek egymással beszélgetni az emberek, nálunk ültek le, ha volt egy kis idejük egymásra.
És, hogy mindenki igényeit kiszolgálják, ezért a „kötelező” csoki, vanília, puncs, citrom, eper fagyik mellé már szinte a kezdetektől gyártottak különlegességeket is.
– Eljöttek hozzánk annak a cégnek a képviselői, akiktől az alapanyagokat vettük és próbagyártásokat csináltak. Nyilván a saját receptjeik alapján, amiket aztán mi továbbfejlesztettünk az itteni szájíznek, a saját gépeiknek, a pult hőmérsékletének megfelelően – mondja Edit. – Így lett például cornettónk, aztán nagy siker volt a velencei álom, a loacker, a kinder. A környékbeli településekről befőttes üvegekkel jöttek hozzánk és vitték – idézik fel a nem is olyan régmúltat.
Ma már nagy a konkurencia, bár Edit és Feri szerint sokkal inkább mennyiségben és nem minőségben. Azt mondják, túléltek már jó pár kísérletet, ezt is átvészelik, egy azonban biztos: csak addig csinálják, amíg ezt a színvonalat tartani tudják, hiszen számukra ma is ez a legfontosabb.
