Az olvasás és irodalom fontosságáról beszélt középiskolásoknak Kukorelly Endre a múzeumban. A Nem kötelező címmel meghirdetett beszélgetés során a József Attila-díjas író a kortárs irodalomnak a közoktatásban tapasztalható hátrányos helyzetéről is szólt.
A rendezvény szervezője és házigazdája Vassné Técsy Edit tanárnő, a Táncsics gimnázium pedagógusa, a múzeum irodalmi gyűjteményének felelőse volt. A költő, újságíró, kritikus közvetlen hangnemben mesélt a szép számú megjelentnek, többségében középiskolásoknak. Dicsérő szavakkal illette a mai fiatalok tudását bizonyos területeken, érdeklődésüket, lendületüket, kreativitásukat. Olvasásra, (napló)írásra biztatta őket. Történetekkel alátámasztva indokolta szavait. Mint elhangzott,
elhibázottnak tartja az irodalomtanítás jelenlegi formáját.
– Ma nem irodalmat, hanem irodalomtörténetet tanítanak a közoktatásban. Csak ezt az egy tantárgyat tanítják így. Azt is kéne, de sokkal később. Nem azt, és nem akkor tanítják, amikor és amire a diákoknak szükségük van. Mire olyan szövegekhez jutnak, amelyeket értenek, már régen megutálták az irodalmat – fogalmazott. – Abban szocializálódtunk, hogy a művészet az valami régi dolog, egy rendes író, költő az férfi, és már meghalt.
Úgy fogalmazott: az irodalom tantárgy keretében olyan szövegekkel kéne foglalkozni, amit a diákok értenek, ezért nem kell elemezni.
– A verselemzéstől egyenesen a hideg ráz. Az igazi irodalmi élménynek ugyanis nem elsősorban a szellemiekre kell hatnia, az érzelmi is csak másodlagos. Az igazi a testi hatást vált ki: beleborzongunk!
Minden korosztály megérdemli a legjobb minőséget, és nem a gagyit! – figyelmeztetett Kurorelly Endre.
Az irodalom ne legyen tejbegríz, amit lenyomnak a torkodon
– Az irodalomnak csak járulékos eleme kellene legyen, hogy okosabbak leszünk tőle. Az olvasásban a „fincsiség” felfedezése a jó – fogalmazott az író. Azzal a párhuzammal élt, hogy a kedvenc ételünket sem azért esszük, mert nem akarunk éhesek lenni, hanem mert élvezetesnek tartjuk az ízét. Ugyanakkor a finom tejbegrízt is van, aki utálja, ha „lenyomják a torkán”. Úgy fogalmazott, fontos, hogy az olvasástól való függőség már gyermekkorban kialakuljon, mert az így rögzült igény határozza meg a felnőttkorit is. Ám az olvasásnak látszó tevékenység fogalmát is bevezette: az értéktelen, könnyű szövegek olvasásának veszélye abban áll, hogy aki rákap, nem lesz képes mást olvasni, nehezebb, valódi értéket hordozó szöveget.
– Az irodalom legyen a drog, amitől a függőség kialakul bennetek! – mondta. – Nagy dózisban kéne kapnia mindenkinek a művészetet, mint a C-vitamint, hogy ne hülyén haljunk meg. Olyan sok csoda van a világban, az olvasással a kíváncsiság, az érdeklődés, a nyitottság, az empatikus szemlélet alakul ki az emberben, aki így sosem unatkozik. Sőt, azt is tudja, hogy nem jár az élettől a napsütés, vagy a lyuk a seggünkön.
Ennek szemléltetésére olvasott fel egy saját írást, amely igen mély csendet hozott a terembe… A rossz vonatra felszállt, öblös hangú, levedző lábú cigány ember sorsa és az íróra gyakorolt hatása nyomán megszülető mondatok – köztük az ún. funkcionális bazdmegekkel – olyan vizekre eveztek, ahol talán megérthették a diákok, miről szól az irodalom.
Nem kellett elemezni, csak magunkra figyelni, hogyan hat ránk.
