„Százszor meggondoltam mire erre adtam a fejem, de most már jó lelkiismerettel vállalom a lelkészi teendőket” – interjú Gombkötő Beátával.
Évtizedes kihagyással orosházi születésű lelkészeket avattak az evangélikus templomban. Pápai Attila Nagyszénás, Gádoros, Eperjes lelkésze lesz. Gombkötő Beáta ugyan már a fővároshoz kötődik, ott is hitoktató, de fontosnak tartotta, hogy szülővárosa templomában tegyen esküt. Az augusztus elsején tartott beiktatása kapcsán kértünk tőle interjút.
Milyen gondolatokkal állt az eskü elé? A laikusok talán nem is tudjuk, mire esküsznek, mit tartalmaz ez az eskü…
– Igazából ez olyan, mint egy ünnepélyes munkaszerződés, bár abban a tekintetben egy oldalú, hogy csak a „munkavállalói” kötelezettségeket rögzíti. Ebben vállalom, hogy teljes erőmmel minden tehetségemmel, egyházunk hitvallása értelmében, tisztán és igazán hirdetem az evangéliumot, egyházunk törvényes rendjét megtartom, a lelkipásztori titkot megőrzöm, a szentségeket kiszolgáltatom. Nem olyan elvont dolgok ezek, mégis százszor meggondoltam mire erre adtam a fejem, és azzal a gondolattal álltam az eskü elé, hogy most már jó lelkiismerettel tudom vállalni azt, ami ezzel jár.
Mit jelent Önnek a lelkésszé válás?
– Nem egyszerű dolog lelkésszé válni. Hét évet dolgoztam világi munkahelyen a teológia elvégzése után, mert lelkésszé válni, ha lehet így fogalmazni, még nem voltam képes. Mit is jelent ez? Induljunk ki abból, hogy a lelkész beszél, prédikál, tanít. Nagyon sok tisztázatlan fogalom hagyja el a számat nap, mint nap. Mindig lelkiismeret furdalásom volt emiatt. Évekig úgy éreztem, hogy ameddig bizonyos dolgok jelentése ködös, de használom őket, nem vagyok hiteles ember.
Van egy gyerekkori emlékem 1989-ből. Életem első karácsonyi ünnepségére készültünk az iskolában (József Attila Általános Iskola). Még a „búzás” címer volt a falon. Erre határozottan emlékszem. Mindenkinek meg kellett tanulnia egy versikét. Kivéve nekem. Én egy éneket kaptam Musztafáné Györgyike nénitől, első tanítómtól. „Kyrie kyrie kis dedecske”. Néztem a szöveget, és mérges voltam. Nem értettem, hogy mi az a kyrie, és azt se, hogy az y-nal mit kell kezdeni. De eleve milyen szó ez a kyrie! – gondoltam. A többiről nem is beszélve. „Dedecske”, meg „bárány”, meg „Betlehem”. Fenyőfáról szó sem volt. Irrelevánsnak éreztem a dalocskát, sőt még egy dedós pólyásbabát is a kezembe nyomtak, és azt kellett ringatnom éneklés közben. Égett az arcom. Csak a „dedecskét” néztem, lesütött szemmel. A közönség, a büszke szülők meg „elájultak” állítólag. Minden értelmetlenség ellenére, hatásos volt az éneklés. Felnőttként, lelkészként, azóta sokkal több ilyen szinte érthetetlen szót használok. „Megváltás, kegyelem, megigazulás, bűnbocsánat…” Aztán ettől boldoguljanak az emberek… Ha tudnak. Hánynak sikerült? Azt honnan lehet látni? Jézustól boldogabban mentek haza az emberek. Akik meggyógyultak, például. Tőlem hogyan mennek el? Ez a kérdés van előttem mindig, mielőtt lelkészként megnyilvánulok.
Meséljen a kezdetekről: mi határozta meg az útját ezen a téren?
– Mint ahogy az előző történetből is látszik, kisiskolás koromig Istenről semmit tudtam. Szüleim a József Attila Általános Iskolába irattak be és 1990-ben kérték számomra az evangélikus hitoktatást. Ekkor derült ki, hogy még megkeresztelve sem vagyok. Tóth Lenke néni volt az első hitoktatóm, akinek szelíd szemeiben talán már akkor is Jézus szemezett velem. Ennek hatására, már egy év hitoktatás után, 9 évesen kértem a szüleimet, hogy legyen meg a keresztelőm. Később holdkóros, csendes kislányból lettem írásban gördülékenyen, és bátran megnyilvánuló tini. Így egy Janus Pannoniusról írt tanulmányommal eljutottam a Magyar Diákköltők, Diákírók Országos Találkozójára Sárvárra. Ez volt az első találkozásom a kortárs irodalommal. Semmit se tudtam. Erről se. Másról se, de hallgatóságot, közönséget akartam azonnal. Erre édesapám: „Menj lelkésznek, ott majd kapsz.” Ekkor már szerelmi háromszög alakult ki a hittan, irodalom és közöttem. Ezekből a hittudományi egyetemet választottam első körben. Hat év teológia után mégis megijedtem a szavaktól, és attól, hogy valóságot teremtenek. Milyen Isten valósága? Nehéz megfogalmazni. Hatalmas felelősség.
Jézus szabadsága viszont mindig is tetszett, mert sokszor visszautasította a szabályos dolgokat és a formális hitvallást. Spontán volt és engedetlen. Mindemellett volt bátorsága ilyennek lenni. Ez a jézusi bátorság folyamatosan ott motoszkált bennem, és nem hagyott nyugodni.
De nemcsak ez, hanem a szerelmi háromszög harmadik szereplője, az irodalom sem. Angol és kommunikáció szakon végül, irodalmi művek mélyebb tanulmányozása után, újra beleszerettem az Istenbe, „aki még úton van, aki úton van már, aki a szabadság feltételezett lételeme, aki nem olyan, mint mi vagyunk, hanem mi leszünk olyanok mint ő, aki hallhatatlan, és úgy ment el, hogy valójában itt maradt.„ /Beckett/ Akinek adom magam. Adom magam újra… 2015 augusztus 1-jén.
Hol él, hová viszi az új útja?
– Evangélikus lelkészképzés csak Budapesten van, emiatt már 19 éves korom óta ott élek. 2008 óta dolgozom az IBM-nél. 2013 óta a józsefvárosi gyülekezetben helyettesítettem még gyülekezeti munkatársi státuszban, egy anyasági szabadságát töltő lelkésznőt. Szeptembertől viszont hit- és erkölcstant fogok oktatni főállásban Újbudán. Érdekes, hogy én hitoktatáson keresztül ismerkedtem meg a keresztény hittel, és úgy néz ki, most én kerülök a másik oldalra, és én is egy „arc” leszek, amelyen keresztül a gyerekek talán Jézusból látnak meg valamit. Nagy felelősség.
Családi állapotáról, mindennapjairól is kérem, meséljen!
– Olasz férjem van és egy 5 éves kislányom, Sofia. Szabadidőmet nagyra értékelem és főleg sportolással, úszással, futással töltöm. Remélem, hogy az új munkám során újra elő tudom majd venni a hangszereimet, a klarinétot és a szaxofont, amelyeken hosszú éveket játszottam Orosházán is.
