Bejárta fél Európát, számos zenekarban játszott már, folyton gyakorol, hogy a csúcson maradhasson. A Magyar Állami Operaház vadászkürtöse, Melega Tamás kapta a stafétát.
Staféta című sorozatunkban olyan orosháziakat mutatunk be, akik érdekes foglalkozást választottak, kimagasló eredményeket értek el. Az interjúalanynak a végén át kell adnia a stafétát. Furák Péter zeneszerzőtől Melega Tamás kapta.
A 36 éves orosházi származású Melega Tamás tehetséges zenész, tizenöt éve a Magyar Állami Operaház kürtöse. Hamar nagy rutinra tett szert, középiskola második osztályától már szimfonikus zenekarban játszott. A tehetséges fiatal azt vallja, mindig a csúcson kell lenni, a siker kulcsa a folytonos gyakorlás, ami nemhogy kötelező, egyszerűen muszáj.
– Rögös volt az út az Operaházig?
– Mindig is vonzott a zene, a versenyszerű vagy kreatív dolgok, a rajz, éneklés. A művészi vénám szerintem velem született. A 3. Számú Általános Iskolába jártam, ezzel párhuzamosan elkezdtem a zeneiskolát. K. Tóth Laci bácsi volt a tanárom. Furulyán kezdtem, mint általában mindenki, aztán a vadászkürtöt választottam hangszeremnek, és azóta is kitartok emellett. Zenei pályára készültem, de nem vettek fel elsőre, a Táncsicsba jártam két évet, majd újrakezdtem a középiskolát a kecskeméti Kodály konzervatóriumban. Érettségi után a pesti tanárképző főiskolára vettek fel, Magyar Imre növendékeként tanultam, és még diploma előtt bekerültem az Operaházba egy sikeres próbajátékot követően. Azóta is ott dolgozom.
– A diploma előtt az ember nem feltétlenül ezen gondolkodik. Több próbajátékon voltam már, az Operába sikerült megnyerni. Konkrét álmom nem volt, de nagyon örülök neki, sokkal színesebb, sokkal többet dolgozunk, mint egy szimfonikus zenekar. Sokkal nagyobb is az Opera, mivel állami cég, sokan vagyunk, több helyszínen dolgozunk. Csak mi kürtösök vagyunk tizenheten.
– Mi az a mű, amely kihívást jelent, mit szeretsz játszani?
A Wagner operák, nem feltétlenül nehézségük miatt, hanem mert hosszúak. Két szünettel is 4-5 óra között mozognak. Szeretem, mert technikailag nehezek a Richard Strauss operák, eléggé dúsan hangszereltek, majdnem 150 fős zenekar kell, elég sűrű is a kottakép. Puccinit is nagyon szeretek játszani, mert csodálatos muzsika.
Pénzért lógtam a suliból
– A te szakmádban hogyan lehet fejlődni?
– Igazából én a zenét mindig is a sporthoz tudtam hasonlítani.
Ugyanaz, edzeni kell. Gyakorolni, nemhogy kötelező, hanem egyszerűen muszáj. Akár nyári szabadság alatt is.
– Bár nem hiszek a véletlenekben, de szerencsém volt. Kecskeméten gyakorlatilag folyamatosan kisegítettem a szimfonikus zenekarban már másodikos koromtól. A középiskolában is pénzt kerestem, mind amellett, hogy kikértek az órákról, tehát pénzért lógtam a suliból, hivatalosan. Így fiatal koromban nagy rutint szereztem.
– Hány kürtöd volt eddig?
– Eddig 15-20 kürtön fújtam, de saját hangszerem soha nem volt, mivel maga a kürt nem egy olcsó hangszer. A mesterhangszer egy középkategóriás autó árával vetekszik. Mivel a kürtnek van váltóhangszere is, a Wágner-tuba, amit mi az Operaházban fújunk a Wágner darabokban, azon is játszom, ha úgy jön ki a beosztás.
– Az Alexander 403-as típust egyszer kipróbáltam, és nagyon tetszik, egyszer szeretnék rajta játszani. Darab, Strauss a Hősi élet szimfonikus költeményét még sohasem játszottam, az még hiányzik a repertoáromból. Egyébként koncert helyszín annyira nincs. Nagyon sok helyen megfordultam, nagyon sok turnén vettem részt. A szakma szépsége is, hogy nem csak az Operához vagyok kötve amellett hogy ott dolgozom. A Budapesti Fesztiválzenekaron kívül minden jelentősebb magyar zenekarban voltam már kisegíteni, a Nemzeti Filharmonikus Zenekarban, a Pécsi Pannon Filharmonikusoknál, a Győri Szimfonikus Zenekarban is, a Danubia Szimfonikus Zenekarnak tagja voltam hat éven keresztül, az Operával párhuzamosan. Európát nagyjából szinte végigjártam, a keleti részt kivéve. Voltam Finnországban, Angliában, Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban, de más kontinensen, Thaiföldön és az USA-ban is. Németországból múlthéten jöttem haza egy turnéról. Van előnye is ennek a szakmának, bejárhatom a világot, még ha nézelődésre nem is jut sok idő.
A siker relatív
– Mi volt eddig a legnagyobb sikered?
– Még főiskolásként a Debrecenben minden évben megrendezett főiskolás kürtverseny voltam 3. és 2. is. A Békés-tarhosi Zenei Napokon nemzetközi versenyen értem el 3. helyezést. Egyénileg talán ezek a legnagyobb sikereim. Ha zenekarral gondolkodom, talán 2002-ben Berlinben a Danubia Szimfonikus Zenekarral nagyon nagy sikert arattunk, de én nagy sikernek könyveltem el a Lumpacius vagabundust a Vígszínházban. Furák Peti írta a zenéjét, abban is szerepeltem. Szerintem a siker relatív, kevésbé mérhető, mint a sportban. Talán a műkorcsolyához lehet hasonlítani: szubjektív, kinek mi tetszik.
– Jövőbeni terveid?
– Májusban csináltam egy egyetemi diplomát kürtből, hosszútávon esetleg tanítás is része lehet az életemnek, ez még sok minden függvénye, de nem zárkózom el tőle. Ne tudom hogy lehetőségem lesz-e rá, de nagyon szívesen tanítanék.
– Elégedett vagy a mostani életeddel?
– Igen, persze mindig van följebb mindig van jobb, de
a jelent igazából csak a jövőben lehet megérteni.
Több olyan élettapasztalatom van már, ami adott pillanatban abszolút padlóra küldött, de pár évvel később rájöttem, hogy jó volt, hogy úgy történt. Nagyon kevesen múlt, hogy a főiskolára vettek fel és nem a Zeneakadémiára, de nem kesergek ezen. Amikor én bekerültem, heten voltunk kürtösök a tanszakból, abból most öten operásak vagyunk, ami jó dolog. Élni kell az életet, ha az ember kijelöl egy irányt, akkor azon kell menni, és nem gondolni hogy a másik irányba biztos sokkal jobb lett volna, mert az csak egy szép álom. Összességében mondhatom hogy elégedett vagyok az életemmel.
Tamás a stafétát Bánfi Gábor szobrász-restaurátor művésznek adta át.
