Mindig öröm vele beszélgetni – kreatív, elkötelezett, és negyven év tapasztalatával is hiszi, küzdeni kell és érdemes önmagunkért és az utánunk jövőkért egyaránt. Ezért ő a Hét embere.
Régóta ismerem, és örülök, hogy így van. Tudom, elfoglalt, nap végén a munkát nem abbahagyja, csupán szünetelteti, mégis szívélyesen fogad a Szántó Kovács János Területi Múzeumban, amelyet 15 éve igazgat. Amikor találkoztunk, elmondta, abban bízik, hogy nem a Múzeumok éjszakája miatt választottuk Hét emberének.
– Abban a rendezvényben csak egy láncszem voltam, a csapaté az érdem – mondja gyorsan. Csakhogy van bőven ok, amiért őrá esett a szerkesztőség választása. Kiderül az alábbi sorokból.
Szeret elmélyedni – ezért is lett régész, mondja a beszélgetésünk elején. Igaz, kellett Farkas István is, a régi jó barát, az osztálytárs, akivel gimnazistaként ásatásokra jártak. Ő volt az, aki szólt,” Zoli, indul régészet az ELTÉ-n”. 1997-ben végzett, Budapest a lehetőségek városa volt, de Orosháza mellett döntött. Népvándorlás koros régészként indult el, avar korszakból alapdiplomázott, és igen sok mindennel foglalkozik manapság.
Régész és újító
Régész – kutatja az Árpád-kori Orosházát, lelkesen, elkötelezetten, kis csapatára támaszkodva. És újító – épp a kis csapat miatt. Precedens értékűen gondolkodik arról, hogyan is kellene működnie a múlt őrzőinek. Arra törekszik, hogy olyan segítőkkel vegye körül magát, akik inspirálók, akik kutatni és őrizni akarják a múltat, segítve ezzel a számtalan feladattal terhelt régészeket. Akik amatőrök, de érdekli őket a történelem, kitűnő hely(történeti)ismerettel rendelkeznek, alázattal viseltetnek a múltról regélő tárgyakról. Néhányuknak fémkeresőjük is van. És szólnak, ha találnak valamit. Mint legutóbb Szentetornyán, a vaseszközdepót. De laikusok segítettek a homokbányában lévő sírok feltárásában is. Úttörő szemlélet az orosházi múzeum(igazgató)é.
– Egy múzeumigazgató intézményt vezet, pályázik, kint van terepen, intézi a saját ásatását, adott esetben másét is, nyilvántartja a beérkező számtalan adatot, információt. Ez elég sűrű. Eredményeket akarsz, és meg akarsz felelni, de mindenre nem jut idő. Ezért kell a feladatokat szétosztani, épp a munka „szeretem” részét, a „nem szeretemet” pedig magunknak megtartani. A cél az, hogy minden nap legyen legalább 10-15 percem arra, amit igazán szeretek, mert ebből feltöltekezhetem.
Sok a munka, néha túl sok, mondod. Mi tart a pályán?
– Az a feladatom, hogy a lehető legtöbbet felkutassam és megőrizzem múltunkból. Biztosítanom kell a múlt megismerésének lehetőségét nem csupán önmagamnak, de sokkal inkább kortársaimnak és az utánunk következőknek, akiket majd érdekel a történelem. Vallom, igenis ki kell tenni az ablakba, amink van! Meg kell mutatni, hol tartunk, mit tudunk, mit találtunk, és nem elrejteni a nagyérdemű elől! Épp ezért döntöttem úgy, hogy négy csomópontot határozok meg a régészetből. A bronzkor-vaskor hatása, a római erőd, az Árpád-kori Orosháza és a későközépkor – ezekben vagyunk erősek.
Csakhogy nem lehet mindet egyszerre egy embernek csinálni.
– Ez így van. Régész vagyok, és annak a technikusa, igazgató, és az igazgató titkárnője, nem fér minden az időmbe, hiába van meg az alkotás, a vágy, a kreativitás, ha nincs időd. Ezért három régészeti pontot delegáltam, a régésztársak vállalták a pluszfeladatot, ellentételezés nélkül, magamnak pedig megtartottam az Árpád-kori Orosházát. Az a fontos, hogy a kutatások haladjanak, az elért eredményekről tudjon a szakma, és kerüljön bele a köztudatba is. Ehhez néhány dolgot át kell adni. Meg kell találni és összegyűjteni azokat, akik nem öncélúnak tartják a múlt kutatását, hanem előre akarják vinni az ügyet. A szakma a lényeg, nem pedig én, az én feladatom mindössze annyi, hogy lámpás legyek.
