Félelmetes betegség, de muszáj beszélni róla. Ezt teszi ő a színpadon, ezt teszem én az OrosCafén – szubjektív, egy betegség margójára.
A Békéscsabai Jókai Színház színésze, Kara Tünde bátor vállalkozásba kezd. A Jászai-díjas művész saját élmény alapján monodrámával lép színre áprilisban (Zelei Miklós és Pethő Sándor: Karkithemia, alcíme Szenvedéstörténet egy felvonásban, vagy Zsákomban a rákom: 13 rekeszben, rendező: Tege Antal).
Az olvasópróbát a színház a rákellenes világnapra időzítette. Amint a honlapjukon is olvasható, megrendítő volt az olvasópróba, a fotó tanúsága szerint is. Személyesen ismerem Kara Tündét, és emlékszem felháborodottságomra, amikor megtudtam, hogy rákos. Négy évig osztálytársak voltunk, színészpalántákként sokkal közelebb álltunk egymáshoz, mint az átlagos csoporttársak. Egyszerűen kikértem magamnak, hogy beleszóljon az élet?, a Jóisten? egy olyan ember karrierjébe, akinek egyértelműen a színpadon a helye, és nem egy kórteremben.
És arra is emlékszem, mennyire nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Fel kell hívni ilyenkor egy régi barátot? Nem veszi tolakodásnak? Nem érzi úgy, hogy csámcsognak az ő baján? Segít a sok érdeklődés? Honnan merít erőt az újabb és újabb csapások elviseléséhez? Aztán a családomba csapott a villám, meg kellett tanulnunk, hogy nincs ki ellen lázadni, mondani kell a pozitívat, csak közelre, a holnapra fókuszálni, és mindenben keresni a kapaszkodót. Elfogadni, de sosem beletörődni.
Józsa Misit még manapság is sokszor fel akarom hívni, hogy nézd már meg, mit szólsz hozzá… Pedig ő aztán dolgozott, ameddig csak bírt, mintha nem kellene megküzdenie a gyilkos kórral.
Felnőttet, gyermeket, fiatalt és időset visz el. Vajon azon túl, hogy megrendülten állunk a tények előtt, meglátjuk-e a felkiáltó jeleket? Elmegyünk-e szűrésre, teszünk-e az egészségünkért – megtesszük-e, ami tőlünk telik?
Kara Tünde bátor vállalkozásba kezd. Sikerült legyőznie a kórt, most pedig újra és újra megmártózik a szenvedés emlékében, élményében. Niedzielsky Katalin jegyezte le az olvasópróbán elhangzott szavait:
„Úgy éreztem, amit kaptam azzal, hogy meggyógyítottak, vissza kell adnom. Azt hittem, civil munkát kell ehhez végeznem. De aztán rájöttem, az nem elég. Miklós vezetett rá, hogy saját eszközeimmel tudom leginkább visszaadni, amit kaptam. A statisztikából ismert, hogy a gyógyulásból csak 15 százalék az orvosi segítség, a többi a betegen, a barátain, a szereteten, az akaraton múlik. Kötelességem tehát megtenni…”
Olyan felkiáltó jelet készül írni, ami mély nyomokat fog hagyni elménkben, lelkünkben. Biztos vagyok benne! És ha akkor nem bátorítottam, megteszem most! Veled vagyok, Tücsi, felnézek Rád!
